Weber Kata és Weber Kristóf

Interjú Weber Katával és Weber Kristóffal

Doboviczki Attila: - Hát akkor köszöntöm a mai vendégeket, Weber Katát és Weber Kristófot. Kata doktorjelölt itt a szomszédban a nyelvészeti doktori iskolában, Kristóf pedig zeneszerző. Hát ez egy másik műfaj. Onnan kezdeném, hogy beszéljetek egy kicsit arról, hogy Kata, te hogy keveredtél Pécsre, illetve Kristóf, te hogy keveredtél vissza Pécsre!

W. Kata: - Miskolcon születtem. Miskolcról csak elmenni lehet, ha valaki el tudja képzelni, hogy 1965-ben hogyan nézhetett ki Miskolc. Én akkor születtem. Az első vers, annak ellenére, hogy irodalom szakon végeztem, az a következő vers volt, amit megtanultam: „A gyufagyár füstje kígyót fest az égre, / hallatszik a gépek vidám berregése. / Azt zúgják a motorok kattogják a gépek: / segítjük az embert, szolgáljuk a népet.” Tehát úttörőmozgalom, Lenin Kohászati Művek. Én 1985-ben ide jöttem Pécsre, és itt is ragadtam. Itt mentem férjhez, itt születtek a gyerekeim. Ugyanis ide jártam egyetemre, elég hosszan. Tehát ’85-ben jöttem Pécsre, és igyekeztem kihúzni a tanulmányokat. Egyszer elmentem egy fél évre a Krakkói Jagelló Tudományegyetemre, ugyanabban az évben még Cambridge-ben is tanultam három hónapot, majd az ötödévben is sikerült az Egyesült Államokba egy fél évre kimenni egy cserekapcsolattal, és akkor így hét évre húztam ki az egyetemi éveket. És tulajdonképpen a tárgyalt időszakban, a kilencvenes évek elején végeztem, ’92-ben, és itt maradtam. És Kristóf itt születetett…

W. Kristóf: - Tehát ugye én a ’80-as években ilyen tomboló fázisban voltam, de zenét tanultam. A Zeneakadémiáról eltanácsoltak. A zeneszerzés tanszék akkori vezetője, mondván, hogy Weber maga olyan bunkó, hogy menjen el munkásnak. (Valahogy úgy fogalmazott, hogy a zeneszerzéshez nem vagyok elég elkötelezett, ebben igaza volt.) És utána ilyen zeneszerzői önképzőkörökben tanultam zenét, Csapó Gyulánál és később Vidovszky Lászlónál. És aztán még évekig voltam Pesten, de körülbelül 25 éves koromban, akkor már láttam, hogy nem fogom tudni megváltani a világot, és lassan költöztem vissza Pécsre, de ez több évig tartó folyamat volt. Tehát azért Pesten is vállaltam különböző munkákat, ugye Jeles András Monteverdi Birkózóköréből például. De elég zűrös életet éltem, tehát filmgyári statiszta voltam, könyvügynök, egy évet tanítottam az Egri Ho Si Minh Tanárképző Főiskolán mint óradíjas (pontosabban vendégelőadó, mert óradíjat nem kaptam). És aztán jött Vidovszky László, akinek kellett egy asszisztens. És akkor azt mondták… Körülbelül ’89… Mert már harminc éves voltam…

Doboviczki Attila: - És a Vidovszky akkor ő már itt…

W. Kristóf: - Ő már itt… Sőt akkor még itt külön volt, hogy… Tehát még nem volt Művészeti Kar, akkor csinálták éppen a Mesteriskolát, ő az ének-zene tanszéken volt tanszékvezető. De nem ott dolgoztam nála, hanem a zeneszerzői munkáit segítettem. Volt, hogy „roadoltam”, tehát elkísértem a koncertjeire. Ott összedugtam a drótokat, meg volt, hogy konkrét zenei bemutató… tehát, hogy gyakorlatilag zenéltem a koncertjein. Akkor volt, hogy több művészt is bemutattunk, akkor volt, hogy karmesterként dolgoztam… Itt szeretném megjegyezni, hogy én mindig karmester szerettem volna lenni, de ez nem sikerült, mert nem zongoráztam elég jól, és így életemben egyszer vezényeltem, azt hiszem, ’94-ben egy kamarazenekart, amikor Vidovszky 50 éves volt, és ott nem volt más karmester, aki vállalta volna. Elég nehéz művek voltak azok, de egy szép időszak. És akkor aztán megismertem a feleségemet, jöttek a gyerekek, vettünk egy házat, szóval ez így a magánéleti része a… De még a mai napig felmerül az, hogy elmegyünk Pécsről, de így a város azért nagyon ragaszt. Jó hát persze a szülővárosom, tehát nyilván elfogult vagyok… Ugye, amit Mészöly Miklós mondott, hogy ez az a város, ami hátat fordít az országnak és így emiatt nagyon izgalmas. Hogy mondtad? Hogy a rothadó füge…

W. Kata: - Tehát, hogy az egész egy lejtőn van és… ez a szubmediterrán. De gyakorlatilag valóban hátat fordít az országnak, Budapestnek. Amit az hiszem a Sanya, a Kiss Sándor (link), akiről itt már biztosan sokan említettek jó pár dolgot, ő ezt egyszer meg is lovagolta, hogy nekünk úgy kell itt viselkednünk, hogy egy alternatívát teremtsünk az ország vízfejűségének, hogy Budapest centrikus.

Doboviczki Attila: - Ezeknek a könyveknek egy része arra utal, hogy te hol kezdted el nagyjából a munkát. Nem, Kata?

W. Kata: - Igen, én egy kicsit kakukktojásként érzem itt magam, mert én civil dolgokhoz tulajdonképpen nem annyira kötődtem soha. Én az egyetem alatt elképzeltem, hogy én egy könyvkiadóban szeretnék dolgozni, és miután átvettem a diplomámat engem meghívtak a Jelenkor, akkor még Irodalmi és Művészeti folyóirathoz. Ilyen segédkisegítői munkakörbe, tehát úgy, ahogy a Petőfi a kolbászt hordta a színházban először, de ez engem nem zavart, mert később én a kiadóhoz átkerültem és én akkor aztán szerkesztőség-vezető lettem, meg ma elmondhatom, hogy száz könyvön, legalább száz könyvön ott van a nevem, mint szerkesztő. De hát ez meghatározta azt, hogy én az egyetem után belekerültem egy ilyen, végül is intézményhez, és én egy ilyen professzionálisabb keretek között ki tudtam futni az ambícióimat. Tehát énnekem nem voltak olyan vágyaim, hogy lapot alapítsak, vagy itt-ott fórumot teremtsek magamnak, mert ami ambícióm volt, fordítás vagy írás, azt végül is így kiadói keretek között meg tudtam valósítani.

D. A.: - Mégis azért ebből a „pozícióból”, ebből a helyzetből azért egész más rálátásod volt a Jelenkor környékén zajló, éledező irodalmi, hát mondjuk így folyóiratokra is talán. Volt ilyen egyáltalán?

W. Kata: - Hát itt Pécsen nem, mert ugye itt Pécsen volt a Jelenkor folyóirat… Az nagyon lényeges a kilencvenes években, hogy ez az az időszak volt, amikor csapatostul mászkáltunk. Ez életkori sajátosság volt, tehát, hogy a húszas-harmincas éveikben az emberek szeretnek együtt menni, ma már nem mászkálok csapatosan, tehát én nem tartozok úgy különösebben körökhöz, de akkor ez egy nagyon erőteljes momentum volt és mondjuk az, hogy én bent voltam egy ilyen professzionálisabb körben, az nem jelentette azt, hogy én nem csapódtam mondjuk bizonyos körökhöz. Mert például ez a fanzin, nem tudom, hogy erről szó esett-e már, ez a Délután című folyóirat, aminek Kulcsár Szabó Ernő volt a felelős kiadója, aki itt tanított akkor az egyetemen, és én nagyon-nagyon jellemzőnek tartom, amit itt ír az impesszum. Ezt Arató Ferenc, Bernáth Gábor, Szulay Csaba, Kiss Sándor, Mekis János, Schindler Endre és Simon Vanda szerkesztették, és azt írják itt az impresszumban, hogy: tematikus számokat tervezünk, polgári engedetlenség, a hetvenes évek avantgarde-ja, szubjektum, objektum formaterv, grafitti, angyalszám. Ebből egy sem valósult meg természetesen. Nagyon jellemzőnek tartom, ami ide van írva, hogy: „a számokban közölt írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztők véleményét, általában nem is értünk egyet. Többször magunkkal sem. A közölt saját írásokat a szerzők 1990. novemberében még értették, de nem csak ők, tehát olvashatóak és érthetőek”. Ez egy nagyon jellemző magatartás volt, hogy tojunk arra, hogy mások mit gondolnak, mi csinálunk magunknak egy lapot, megvalósítjuk magunkat. Engem ez nem zavart, mert ezeket én érzékeltem magam körül ott a Jelenkor Kiadóban meg a folyóiratnál is, hogy van nagyon sok csoportosulás. A Jelenkor körül volt a Takács József, aki most az Irodalomtudományi Tanszéken van, ő egy ilyen karizmatikus figurája volt a kilencvenes éveknek, több lapalapításba részt vett, a Nappali Házéban, a Szegedi Pompei-ében. Ezek mind felfutottak később és professzionális pályát jártak be. Jó volt, jó volt ezt a sok pezsgést egyszerre párhuzamosan tapasztalni. Ezek mind megfértek egymás mellett. Nem úgy definiálták magukat ezek a lapok vagy kezdeményezések, hogy ha én gründolok itt valamit magamnak, akkor el kell, hogy söpörjelek téged erről a pályáról. Ami ilyen nagyon naiv magatartás, nagyon erős kiszorítósdi a mai kulturális életben. Akkor ez az volt, hogy én csinálok egy magamnak egy helyet, azzal definiálom magam, te pedig csinálsz magadnak egy helyet és azzal engem is definiálsz. Én ezt az alternativitást, ezt a pezsgést nagyon szerettem a kilencvenes években.

Doboviczki Attila: - Mondtad, hogy ilyen csoportokban jártak az emberek. Emlékszel egy ilyen nagyon erős jellemzőre, egy-két három olyan típusú, kvázi teamre, amire érdemes esetleg visszatekinteni? Vagy hát ezek így összefolytak? Változtak nyilván az emberek, ki ide, ki oda…

W. Kata: - Én annyira emlékszem, tehát ez a kör… akit itt felolvastam, én úgy érzékeltem magamból kifolyólag, meg a barátaimból kifolyólag, hogy nagyon erősen…

Doboviczki Attila: - hogy valamilyen aktivitás ment végbe?

W. Kata: - … hogy művészeti aktivitás volt, az én esetemben kifejezetten irodalmi érdeklődés volt, művészeti aktivitás, és akkor megismertem Kristófot, aki behozta ezt a zenét, akkor én erre azonnal ráhangolódtam, és elkezdtem azon a körön belül is tevékenykedni. Tehát mi tulajdonképpen így a művészeten keresztül próbáltuk magunkat megfogalmazni. Én ebben a közegben mozogtam, nyilván nem lehettek történészcsoportok. Én ma például nyelvészeti bölcsészdoktori értekezést írok, de akkor ezzel nem foglalkoztam, akkor egyszerűen ez volt az én érdeklődési köröm.

D.A.: Kristóf emlékszel olyan… Tehát itt az előbb említettél egy koncertet a Vidovszky ötvenedik életéve alkalmából. Fel tudsz idézni esetleg más típusú koncerteket, nem csak azt, amin esetleg „roadoztál”, de később rátérhetünk arra is, hogy a saját koncertjeidről esetleg egy párat azért, hogy…

W. Kristóf: - Nem tudom, én abban az időben elég keveset koncerteztem, ezt inkább most az utóbbi tíz évben kezdtem el erre ráfeküdni. Az volt, hogy Erik Satie-nak van ez a Vexations rövid zongoradarabja, amit nyolcszáznegyvenszer kell megismételni és ezáltal ez egy huszonhárom-huszonnégy órás darab. Négy zongorista szokta előadni, és akkor van még négy ember, akik számolják, hogy hányadszor hangzott el. És akkor én vállalkoztam arra, hogy ezt én egyedül eljátszom. Mivel az Erik Satie nem írt oda tempójelzést, tehát, hogy milyen gyorsan kell ezt csinálni, ezért egy kicsit gyorsabban játszottam és így tizenhárom óra alatt sikerült eljátszani. Aztán arra emlékszem, hogy jött egy tévéstáb, aki felvette az elejét, és akkor majd visszajött a tévéstáb, de már másik emberekkel, mert nyilván az első garnitúra elment aludni, és akkor fölvették a végét. De ott jó, mert ott voltak… ott a Perem Galériából ott jöttek a … Mert ezt az egyetemen akartam bemutatni a Huszárik Moziban, de KISZ letiltotta, azt mondták, hogy Weber elvtárs egy egyetemistának erre nincsen ideje, és akkor így a Perem Galériában csináltuk meg később.

W. Kata: …Ami egyetemi épület volt.

W. Kristóf: Az még a nyolcvanas években volt, és konkrétan a Gyurcsánynak nem tetszhetett ez a dolog (ő volt az egyetemi KISZ titkár), és aztán öt évvel később a Perem Galéria, félig egyetemi, de félig egy ilyen egyetemen belül mozgó ellenzék, de akkor már nem is volt KISZ asszem. Tehát egy ilyen ilyen [őőő] a fiatalok ugyanis csoportosultak, én már azért idősebb voltam, és akkor ezt így eljátszottuk. Ez volt, ami ugye emlékezetes…

W. Kata: De azt hozzá kell tenni, hogy nagy buli volt, tehát vittünk matracokat, ilyen tor natermi matracokat, fiúk, lányok. Tehát ez mind hozzátartozott azért a dologhoz. Egy nagy buli volt, és akkor az nagyon vicces volt, hogy odament az elejére meg a végére a tv-stáb, és lehetett látni pár nappal később a tv-ben. Na de mi ott aludtunk, meg ott éltük le azt a tizenhárom órát, sok más emberrel, ennyi. Nem tudom, hogy ilyenek vannak-e még ma? [nevetés]

W. Kristóf: De nem érzem azt, hogy én ezzel így különösebben, nagyon nagy dolgot tettem le az asztalra, de hát ők biztosak abban, hogy most is történnek olyan dolgok, csak én nem tudok róla, mert az én életem jelenleg, az két pont között van. Ugye a lakásom és a kávéházam között, ami között van 1044 lépés.

D. A.: A kilencvenes évek második felében azért már voltak bemutatóid, ilyen jelentősebbek, nem?

W. Kristóf: Abban az időben főleg színházi kísérőzenéket csináltam, nem csak Pécsen, hanem több színházban. Meg ami nagyon ment, akkor még létezett a Varga Stúdió, ez egy animációs filmstúdió volt, és nagyon sok izét csináltam, reklámfilmet, jó pénzért, és mondhatni, ebből tartottuk fönn magunkat.

Attila: Ebből született is egy jegyzeted, majd később. Ez az alkalmazott zene típusú történet nem?

W. Kristóf: Nem hoztam be, mert nem mondtad, hogy […]. Az nem a kilencvenes évek […]

D.A.: […] Az már később.

W. Kristóf: Azt 2000-ben írtam, és 2005-ben jelent meg. Hogyne, azt valahogy meg kellett magyarázni, hogy miért csinálom ezeket a dolgokat, és így persze nyilván voltak bemutatóim, megpróbáltam azt, hogy egyáltalán a kortárs zenét így vidéken valamilyen módon propagálni. Merthogy úgy éreztük, hogy ez kötelességünk. Ez így teljesen Budapest központú volt, és Budapesten is, tehát azt éreztem, hogy ha az Új Zenei Stúdiónak van egy koncertje, vagy a 180-as csoportnak, akkor ott telt házak vannak, na, most ők persze jártak, de így a teljes vidéket nem lehetett kiszolgálni, és akkor Miskolcon volt egy megmozdulás, ami egy nagyon rövid életű volt, ez a Selmeczi Györgynek a Miskolci Új Zenei Műhelye. Valami hasonlót próbáltunk csinálni Pécsen. Úgy gondoltam, hogy ez úgy működik, hogyha egy közösséget sikerül összekalapálni, és akkor azok rendszeresen föllépnek, és bemutatókat tartanak. De ezt nem sikerült megcsinálni, úgyhogy mindig különböző alkalmi zenészekkel dolgoztunk. Pályázni kellett, akkor hol volt pénz, hol nem volt pénz, volt, hogy szívesség. Ugye az nagyon nehéz, hogy az ember megtalálja egy kortársműnek a szólamát, dolgozik rajta több napot, majd izzasztó próbákra jár, és utána nem kap érte semmit. Gyakorlatilag ez történt.

D. A.: Mondod ezt a pályázatot, ez sem egy olyan régi történet, tehát a kilencvenes években kezdődött leginkább ez a pályázati őrület, ami ma is így burjánzik. Mire emlékszel vissza?

W. Kristóf: A Soros volt persze, a Soros tartott el. A nyolcvanas években is volt ilyen, csak akkor nem mi szereztük a pénzt, tehát arra voltak ilyen népművelők, akik erre voltak kiképezve, de most is vannak ilyenek, úgy hívják, hogy kulturmenedzser. Tehát azt veszem észre, hogy ők teszik zsebre a nagy pénzeket, és gyakorlatilag a művész, az ilyen, hát éhbérért dolgozik. Na, most hogyha azt veszed figyelembe, hogy például Amerikában már ezt fölismerték, meg Európa szebbik felén, hogy a kultúra és azon belül a művészet, mint a kultúrának egy ilyen zászlóshajója, egy kiváló exportcikk. Tehát, hogy Amerikát sem az izéről ismerjük, a Sherman tankról, a hamburgerről, vagy a Levi’s farmerről, hanem a kultúrájáról. Ami nem is olyan régi kultúra, de az egész világon mekkora hatást váltott ki a rock’n roll, meg a többi ilyen amerikai marhaság. Na most Magyarországnak is ez lenne a dolga, hogy itt egy nagyon színes és egy nagyon megalapozott, nagy hagyományokkal rendelkező művészeti élet van, és azt látom, hogy itt nem történik semmi. Na, most erre vagy lehet az a válaszom, hogy elmegyek innen, de hát mindig a szomszéd kertje a zöldebb, vagy pedig maradok, és akkor megpróbálok csinálni, és bízok abban, hogy majd a halálom után kétszáz évvel biztos jobb lesz.

D.A.: A Perem Galérián kívül milyen más helyszínekre emlékszel, ahol ilyen zenei életet lehetett élni?

W. Kristóf: Na, most az a gond, hogy a nyolcvanas években nagyon kevés kocsma volt, és ezért házibuliztunk, és akkor a kilencvenes években kezdtek megnyílni a kocsmák, és akkor abba is hagytuk a házibulizást. Ahova így fiatal művészek jártunk, olyan volt az Áfium, a Panoráma, az inkább a nyolcvanas évek, aztán később a Petőfi gőzös, a Dante. Azt nem mondom meg, hogy én hova járok, úgyis mindenki tudja, meg az egy direkt reklám.

D. A:: De most nem csak az éjszakai életre gondoltam, de hát mondjuk bemutatók voltak a…

W. Kristóf: Ez nem éjszakai élet volt, ez délutáni élet volt…

D.A.: Tehát nem a kávéházi életre gondoltam, hanem mondjuk a Horvát Színházra, ahol bemutatód volt például, a Művészetek Házába is be lehetett néha jutni, nem?

W. Kristóf: A Művészetek Házába az, az megmaradt a szocializmusból, kicsit most is olyan, mint a nyolcvanas években, tehát hiába volt közben három igazgatóváltás. A Horvát Színház az tényleg akkor alakult, egy ilyen nagyon erőteljes politikai nyomásra, mert itt a városvezetőség nem nagyon akarta, de nekem ez az operám, amit én a feLugossy Lászlóval csináltam, ez még a Horvát Színház elődjében volt, amit úgy hívtak, hogy Pécsi Kisszínház. Aztán lett Horvát Színház is, aztán később a Horvát Színházban is elég sokat dolgoztam, még most is futott egy darabom, ez a Csehov levelezéséből készült, Rózsáim pompásan virágzanak. Aminek a szerkesztője voltam, nem a zeneszerzője. Ott is most volt egy igazgatóváltás, az előző igazgató fia lett az igazgató.

D. A.: És mi volt ez a bemutató? Ugye ez a Szép levegő című darab?

W. Kristóf: A Szép levegő pedig az volt, hogy kellett írnom egy operát, és nem találtam librettó, ugye operát nem lehet írni, csak akkor, ha van jó szövegkönyv, és én mindenféle librettót kipróbáltam, és egyikre sem tudtam így rezonálni. Aztán később találtam Márton László és Borbély Szilárd személyében jó librettistákat, sőt most még Zalán Tiborral is gondolkodunk valami hasonlón. Egyszerűen nem tudtunk jól énekelhető szöveget írni, akkor kitaláltuk azt, hogy ilyen zárt áriák sorozatát csináljuk meg szöveg nélkül. De kéne valami történés bele, és azt találtuk ki, hogy feLugossy László (egy ismert ember volt a nyolcvanas években, a Bizottság együttesnek is az énekese volt, festőművész és képzőművészeti akciókat csinált), rendezze. Amikor mutattam neki a zenét, akkor ő egy kicsit fluxus művész is volt, volt benne egy olyan alapállás, hogy minél nagyobb hülyeséget csinálok, annál nagyobb művész vagyok. Ahogy hallgatta a zenét, és mondtuk, hogy akkor legyen ez az eleje, és akkor mondtam, hogy ide egy nagyon megdöbbentő dolog kéne, azt mondta erre a felugossy Laca, hogy jó, akkor essen le a zsinórpadlásról három mázsa krumpli, és így kezdődött a darab. Aztán mondta a különböző hülyeségeit, hogy itt rőzsét kell sózni, meg olajjal kenegetni, és így kialakult egy cselekményes történet, és közben énekelgettek. Olyan jól énekelt a Rajnai Attila benne, aki aztán később hivatásos énekes lett, kár, hogy egy hullát játszott, de egyszer föltámadt a darabban, énekelt egy áriát, aztán megint meghalt. Azért szerettem azt a darabot, mert egy marha jó sorozatban ment, tizenhat előadást terveztünk és majdnem harmincszor ment.

D. A.: És ez milyen felkérésre készült, hogy alakult egy ilyen darabnak a sorsa?

W. Kristóf: Én már nem is tudom, hogy melyik operaházban volt, talán a Hamburgi Operaházban volt egy pályázat, és nem nagyon voltak nyelvi megkötések, de aztán nem pályáztam meg, és aztán ott álltam egy kész operával, és mit csináljak vele? Akkor én megkeresetem az akkori Kisszínháznak a vezetőségét, azt hiszem, a Mikuli János volt, vagy a Tóth András, már nem tudom, és akkor ők ezt így befogadták, és gyűjtöttek rá pénzt, mert azért nem volt olcsó. Sőt Pesten is be lett mutatva többször, amikor a Műcsarnokot felújították, akkor ezzel az operával nyitották meg. Amikor az akkori igazgatót, a Keserű Katalint, leváltották. Azóta sem értem, hogy kit zavart ő. Meg a kilencvenes években jelentek meg az első lemezeim, akkor jelent meg az első könyvem. Ezt a Vidovszky László, tehát a mesteremmel csináltam interjúkat…

W. Kata: Azért azt tedd hozzá, hogy tíz évig beszélgettetek! Tíz évig beszélgettek, beszélgettek és aztán…

W. Kristóf:…És egyszer csak azt látta feleségem, meg én, hogy ez egy könyv. És akkor így ki lett adva.

W. Kata: Ez nagyon jó volt ebben a korban, hogy mint ahogy ő [WK] elzarándokolt a Kisszínházba, hogy lehetett helyet keresni a kezdeményezéseknek. Hozzáteszem, hogy a Soros Alapítványnak ez az a korszaka volt, amikor az alkotókat támogatta. Nem tudom, ez valamilyen kultúrtörténeti dolog, hogy a művészetnek egy ilyen progresszív szerepet kell vinnie, a tudománynak és a művészetnek, és volt egy nagy kultúra-, és művészettámogatási programja. Én is az Egyesült Államokba a Soros repülőjegyével mentem a nyugati partra, ami akkor azért óriási összeg volt, s amikor ez lefutott, alkotói programokat támogatott, akkor elkezdte támogatni az intézményrendszereket. Szerintem mi ebből is részesültünk közvetetten, hogy tudtak ezek az alternatív kezdeményezések, most úgy tűnik, hogy intézményekhez kötöttek voltak, de azért ezek valamennyire alternatívak voltak, nem annyira közpénz által finanszírozott, hanem sok minden helyet kapott a palettán. S akkor így lehetett például...erre a Vidovszky kötetre már szponzorokat kellett keresni, s az égnek senki nem akart adni rá, és Magyar Bálint a saját miniszteri keretéből adott rá.

W. Kristóf: Az akkori kultuszminiszter, Magyar Bálint, én ismertem még a nyolcvanas évek végéről, egyszer csak támogatta... de jól sikerült könyv, mert 97-ben jelent meg, és azóta is beszélnek róla, a mai napig olvasok hivatkozásokat a könyvről.

D. A.: Ugye elhangzott itt a helyszínek között, mondju,k én a Panorámát az pont erre a kilencvenes éveke elejére teszem, erre az egy-két évre. Erre emlékeztek, hogy ott mik zajlottak? Múltkor is valamelyik beszélgetésnél előkerült. A Panoráma Borozó az ott van valahol, ott a Barackos út környékén....

W. Kata: Ez úgy nézett ki, tudni lehetett, hogy aznap este hova kell menni. Ez így valahogy benne volt a levegőben, hogy most a Perem Galériában van valami, de lehet, hogy a fele társaság nem tudta, hogy mire megyünk.. de mindenki tudta, hogy ma este oda kell menni. A Panoráma is fönn volt a Mecseken, nem volt oda egyszerű oda feljutni, emlékszem hogy vagy taxizás volt vagy borzalmas mászkálások.

W. Kristóf: Taxi!

W. Kata: Én például emlékszem egy eseményre, egy építész kiállítás volt, azt hiszem a Weiler Árpádnak az építészeti terveit néztük ott meg, erre határozottan emlékszem, azért emlékszem olyan nagyon, mert le voltak fényképezve az épületei, s azok így ki voltak rakva, és ott sétálok az egyik képen, megyek át éppen a Flórián téren. Az ember, ha csak úgy mászkált, akkor is belebotlott egy olyan ténybe, hogy ő került arra a fényképre, mert ennyire, akkor mindenki nyüzsgött, mindenki csinálta. Nem tudom, te emlékszel-e más eseményre, nekem ez jutott eszembe.

W. Kristóf: Én ott főleg csajoztam... De nem nagyon, hát oda is inkább délután mentem, mert az esti pörgést, azt nem bírtam, és akkor este lehetetlen volt lejönni a sötétben... És a másik, hogy nem volt az, hogy egyből a Perem Galériába jártunk, mert a Panorámának vége lett és akkor lett a Gyár, meg a Perem, ez olyan 91-92-ben lehetett...

D. A.: Igen, igen!

W. Kristóf: ...de ott akkor tudtuk, hogy mi az alternatív hely, ahova kell járni.

DA: De jó házi boruk volt!

W. Kata: a Perem az meg később volt?

D. A.: 91-92, valahogy úgy!

W. Kristóf: Igen!

D. A.: Akkor indult!

D. A.: S mondtad az előbb Kristóf, hogy ilyen darabokat be is kellett adni. Kikre lehetett számítani ebben?

W. Kristóf: Az elején kissé, hát a Szép levegő esetén playbackről ment...

D.A.: Azt is fel kellett venni!

W. Kristóf: Igen, a Vidovszky lakásán hogyne! De amikor élő előadást csináltunk, ugyanaz volt, ami most is. A zenekarból nem engedtek ki senkit, a zenetanárra nem lehetett számítani, mert állandóan elfoglalt, Most már egyetemistára se lehet számítani, mert szintén... Majd nekem egyszer kéne beszélnem a Neumayerrel hogy ezt valahogy oldjuk meg, hogy a kortárs zenét tegyék be a tanrendbe...Akkor még nyitottabb volt a helyzet, tulajdonképpen amatőrökre lehetett számítani, meg bizonyos kockázatot vállalni a főiskolásokkal, de nem is volt nagyon másra pénz, profi zenészt nem is tudtunk volna megfizetni.

W. Kata: Például én is játszottam az egyik Cage-darabban! Soha nem tanultam zenét, volt egy Cage koncert a Művészetek Házában...

W. Kristóf: 92-ben, amikor meghalt!

W. Kata: Meghalt Cage, volt egy olyan darab, amiben az volt a kotta, egy rádiós darab volt, a rádió potméterét kellett meghatározott pontokra tekergetni, ezt mint előadóművész én is el tudtam követni a kotta szerint!

D.A.: Ezen a Cage esten mik hangzottak el, hogy emlékeztek vissza?

W. Kristóf: Hát, ott ment a One5, Cheap imitation. A One5-ot, azt több helyen előadtam, Pozsonyban egyszer majdnem megvertek miatt, és feljöttek a színpadra, hogy mutassam meg a kottát, mert ezt nem akarják elhinni, mert az van, hogy megszólal egy akkord és két perc szünet és a közönség ott türelmetlen hogy mi van, és akkor még egy akkord...De ezt ismered, mert ezt játszottam! Ezt mostanában sokszor előadom, főleg akkor, ha nagyon utálom a közönséget, és fel akarom bosszantani őket. Wilheim András válogatta össze a kottákat, aki az első számú John Cage szakértő Magyarországon. Nem is tudom, lehet, hogy még ő is itt volt, valami rémlik!

W. Kata: Szerintem itt volt, igen, itt volt!

W. Kristóf: Szerintem ezt is a Vidovszkyval, akkor nem tudom ki volt még...

W. Kata: Volt egy olyan igyekezet, hogy egyrészt mindent lefordítsunk, mindent megjelentessünk, mindent előadjunk, amit eddig nem lehetett, magyar dolgokat, most minden külföldi dolgot adhassunk, amit… Cage az ilyen volt a maga területén, hogy azonnal és lehetőleg. Ez a könyv, amit körbeadnék, Kristóf kezdeményezésére készült, én fordítottam le. Amikor Amerikában voltam, Kristóf megkérdezte, hogy nincs-e kedvem Cage-dzsel foglalkozni, és akkor megnéztem a könyvtárban, és láttam, hogy hallatlanul izgalmas. Amikor hazajöttem elkezdtem fordítani, ebből írtam a szakdolgozatomat, a diplomamunkát is Cage-ből. Kálmán C. Györgynél, a diploma végül is mellékterméke volt ennek a fordítói munkának, amit Kristóf talált ki, de Wilheim András szakértő válogatta. Ennek nem volt olyan kimenete, hogy ehhez most azonnal adnak fegyvert, paripát és pénzt, és ez meg fog jelenni... Nekiálltam és csináltam, egyszer csak lett belőle diplomamunka. A kiadó, ahol dolgoztam, kiadta! Én magam nem vagyok ilyen provokatív alkat, mint Kristóf, de van ebben a könyvben egy olyan, hogy Előadás a semmiről, s akkor voltam egyetemista, valahogy felmerült, hogy kellene valamit csinálni a Perem Galériában és ezzel ki volt plakátolva az iskola, hogy Weber Kata elő fogja adni! De én nem vagyok ilyen provokatív alkat, nagyon sokan kérdezgették tőlem, hogy készülhet Előadás a semmiről. Van Cage-nek egy Előadása a valamiről is, ez is olyasmi, mint a zeneművei, ritmusra vannak benne hatalmas csendek! Elolvastam ezeket az eléggé furcsa szövegeket... ha kellett két percig szembe néztem a közönséggel, ha úgy adódott, 18 percig, tapsoltam, vagy azt csináltam, ami benne volt az instrukcióban, még felvette a tévé is.

W. Kristóf: Én is többször előadtam A szónok 45 percét, a Kotányival Kolozsváron... A Kotányiról azt kell tudni, azóta már elhunyt, a Hamvas Béla és Tábor Béla köréhez tartozott, filozófus, író ember, emigrált, de hazajött, a Tillmann József volt még velünk. Kotányinak be nem állt a szája, azt hittem, leszaladunk az útról! Állandóan azt mondta, hogy ez a Cage ez egy jenki, őt abszolút nem érdekli, ez egy ócska jenki, és akkor meghallgatta A szónok 45 percét, amit így előadtam, és kaptam tőle egy szolid dicséretet, mondtam, hogy ez nem én vagyok, hanem ez a Cage.

D. A.: Elég sok név elhangzott itt: Kulcsár-Szabó, Vidovszky, Kotányi Attila, Tillmann, Kiss Sanya, kikre gondoltak még vissza, akik adott esetben fontos hivatkozásnak tűnhetnek számotokra?

W. Kristóf: Hát mindenképpen a Csordás Gábor, aki egy ilyen kultúrvezető, bocsánat beszéljél te!

W. Kata: Hát igen a Gábor nekem is eszembe jutott.. Ő volt akkor a Jelenkor igazgatója, és én akkor nagy szabadságharcokat vívtam vele, kétszer is elmentem a Jelenkor Kiadóból, egyszer visszamentem, de másodszor nem! De egyetem után egy olyan ember mellé kerülni, aki öt nyelven beszél... Olyan forradalmi dolgokat tettünk, ha például kiadtunk egy cseh antológiát és nem volt meg egy cseh karakter, egy vessző egy betűn, akkor addig forgattuk a betűket, amíg nem sikerült elkészíteni, mindezt a cseh nyelv miatt! Ez nekem egy második iskola volt a Jelenkor Kiadóban, egy ilyen ember mellett, aki orvos végzettségű egyébként...Én ott nagyon sok mindent hajlandó voltam megtanulni, és nagyon jó volt! Nekem Kristóf is meghatározó volt, mert én irodalom és angol szakon végeztem, valahogy azt, hogy mi megismerkedtünk, össze kellett hozni intellektuálisan! Hozta ezeket a zenei dolgokat, Cage ennek volt az összefűzése, hogy én fordítottam ezeket a szövegeket. Nekem Kristóf, ezt muszáj elmondani, nekem a mai napig egy inspiráló intellektuális társam! Nem tudom, neked voltak még?

W. Kristóf: Én is szeretlek... Nem tudom, én elég magányos voltam a kilencvenes években, most itt engem zeneszerzőnek ismernek a városban, de írok is, azért az is magányos tevékenység. Ha ülök a kávéházban, akkor úgy ülök, hogy a pultnál ülök, és nem nagyon szeretem, ha leülnek mellém, ha leülnek, akkor becsukom a fülem. Nem voltam nagyon társasági ember, amit azért sajnálok! Az jó volt, hogy megkerestek különböző intézmények, Puskin Művelődési Ház, vagy ilyen teljesen marginális intézmények, a Perem is ilyen volt, és ha adtak feladatokat, nehéz volt felismerni, hogy mi az, amiben hasznossá tudom tenni magam. Nem tudom, mióta, vagy 20 éve élek itt Pécsen, és csak most keresett meg a zeneiskola, a Liszt Ferenc Zeneiskola, hogy kellene nekik gyerekkórusok, mert még mindig a régi Kodályt éneklik szerencsétlen jobb sorsú gyerekek, köztük az én gyerekeim is. Kicsit elavult már több szempontból is, ugye a magyar népdal, az mindig egyszólamú volt, Kodály meg ebből dolgozott és csinált belőle két szólamút, de ugyebár a magyar népdal az mindig egyszólamú, nem úgy, mint a minket körbevevő országok, mert az osztrák népdal az lehet egy- vagy kétszólamú, a szerb az kötelező jelleggel, a horvát is, hogy az oroszról ne is beszéljek! A magyar népdal az egyszólamú!

D. A.: Ez a Puskin Művelődési Ház, ez a Somogy? Meszes?

W. Kristóf: Még annál is kijjebb, ott volt egy ilyen bányászzenekar, és akkor nekik kellett hangszerelni. És milyen jól fizettek! Meg hát állandóan meghívtak, és akkor volt egyszer valami néninél, hogy olyan töltött káposztát ettem, hogy azóta se! Ilyenekért csinálta az ember. Most hogyha Budapesten maradtam volna, vagy netán emigráltam volna, akkor így eltűntem volna, és lettem volna egy huszadrangú alkoholista alternatív mittudoménmi. Itt meg azért lehetett úgy annyira élni, bár még mindig gondolkozom az emigráción. De annak nem Pécs az oka, hanem egyszerűen ez a szerencsétlen ország.

W. Kata: Volt a húszas, harmincas években Pécsett – lehet, hogy nem jól mondom – egy városházi kukac, aktakukac, úgy hívták V. Majerszky Róbert, és ez egy olyan sóher ember volt, hogy csomagolópapírokra lefestette, de ilyen minuciózus…

D. A.: Kartonokra…

W. Kata: …kartonokra minuciózusan kidolgozott, színes festett képeken…

D. A.: Ez már a negyvenes években volt…

W. Kata: …lehet, hogy negyvenes volt, hogy hogyan fog kinézni Pécs mint metropolisz. És nagyon érdekesek ezek a képek, néhány megjelent a Jelenkor folyóiratban pár éve, és az ember látott egy ilyen nagy bulvárt, és akkor valahogy felsejlik a mai Pécsnek a…

D. A.: Jelene, ??? Székesegyháza, tisztviselők, repülőtér…

W. Kata: Az embernek így felsejlik az az architektúra, amit a városban most lát ilyen borzasztó lepusztultan, és az ott föl van növesztve, és nem tudom beszélhetek-e kettőnk nevében, de valahogy így próbáltunk mi itt élni a kilencvenes években. Akkor egy komoly sanszot adó reménnyel, hogy ebből egy ilyen felfutó metropolisz lesz. Ma már ez látszódik, hogy EKF-fel sem fog megtörténni, de tekintve, hogy itt maradtunk, nekem ezek a festmények sokszor eszembe jutnak, hogy én még a mai napig is megpróbálok itt úgy tevékenykedni (holott senki nem vagyok, én a Művészeti Karnak vagyok a doktori programjának a koordinátora, és abszolút nem a végzettségemnek felel meg, meg semmi, ez egy polgári állás). De magamon belül megpróbálok egy olyan tartalmas életet élni, mintha egy ilyen felnövesztett Pécsen lennék, mintha jól mennének a dolgok, mint hogyha itt egy nagy kultúra lenne. Gondolom ez a kurzus is egyébként egy ilyen kezdeményezés, hogy térképezzük fel, hogy volt-e, van-e…

D. A.: Megkaparásszuk inkább…

W. Kata: Igen, hogy definiáljuk magunkat, hogy tényleg valami közegben éltünk-e vagy csak a fiatalságunk legendája, de én mindig úgy fogok élni, hogy mindig ki lesznek ezek a dolgok bennem dolgozva.

D. A.: Kata, emlékszel-e még ott a Peremben más ilyen megmozdulásra? Felolvasás, előadás, kiállítás - előfordultak nyilván…

W. Kristóf: Színház volt, a jászberényi Pont Színház, őket kikísértem Lipcsébe, mert a Lajkó Félix nem kaphatott német vízumot, és akkor nekem kellett helyettesíteni.

D. A.: Elég megkapó lehettél egy hegedűvel… (nevet)

W. Kristóf: Nem hegedültem, hanem zongoráztam. De ott össze kellett veszni a lipcseiekkel, mert hoztak egy Blüthner zongorát - ugye nekem fogalmam sem volt, hogy az lipcsei gyártmány -, és nem volt jó, mert ugye egy hanghoz három húr tartozik, és fölötte volt egy úgynevezett Blüthner húr, ami ilyen rezgő húr volt, de amiatt nem tudtam a zongorát preparálni. És akkor kértem a lipcsei operaház műszaki vezetőjét, aki egy olyan atyaúristen ott, mint itt a miniszterelnök, hogy cseréljék már ki a zongorát, lehetőleg Steinway-re, mert nem tudom ezt használni, és vérig sértődtek, mert a Blüthner náluk egy olyan kincs, mint nálunk a Zsolnay porcelán. Akkor azért nagy nehezen kicserélték, és akkor ott használtam először mágneses preparációt, ami abban különbözik a Cage-féle preparációtól, hogy nem hangolja el a zongorát, és pillanatok alatt lehet tologatni, pakolni, és ezzel lehet változtatni a zongora hangját. Az is ilyenkor volt, ’94-ben talán, hogy egy kicsit kezdtünk utazni. Akkor volt az a nagy erdélyi turné, mi volt az, elfelejtettem, lesz valami Kolozsváron, nem tudtam, hogy előre kell állítani az órát vagy hátra, és ott állt a vonat Kolozsváron, és akkor mondom, hát még nem lehetünk ott, mert még egy óra kell. És akkor elmentem véletlenül Marosvásárhelyre. Szörnyű volt, szállodában aludtam, amit hát Grand Hotelnek hívtak, hát hogy hívják, és megkérdeztük mennyibe kerül egy szoba egy éjszakára, mondták, hogy 30 dollárba, attól elhűltem, hát 30 dollárért már New Yorkban is lehet aludni, és mondják, hogy azért ilyen olcsó, mert nincs fűtés… mert tél volt persze. (nevet)

W. Kata: Biztos előfordult, hogy utazott az ember, ez volt a másik, azonnal mindenhova…

D. A.: Kinyílt a világ.

W. Kata: Azonnal mindenhova elmenni!

W. Kristóf: Ja mert, hogy ’89-ig vagy ’88-ig nem lehetett utazni, hát és akkor a kilencvenes években ugye elkezdtünk egy kicsit. Én elmentem Kínába… az se volt túl jó. (mindenki nevet)

D.A.: Mire emlékszel még ilyen rendezvényre? Akár a Peremben, akár máshol, ami ilyen esemény volt?

W. Kata: Gondolkodtam, hogy nekem szegezted ezt a kérdést, de igazándiból nem jutnak eszembe, mikre mentünk. Valószínűleg mindenfajta felolvasóestre, mindenfajta egyszemélyes előadásokra, színházba, nem tudom nevesíteni. Mert akkor nem annak a tudatában mentünk el, mint ma, hogy na jegyet veszek a Balanescu koncertjére, vagy nem tudom, ezek így nem voltak nevesülve, mert ő meg ő meg te, meg tehát így a saját társaságunk voltak, és így nem maradt meg a fejemben.

D.A.: Lehet, hogy talán a Perem Galériát érdemesebb egy kicsit körbekérdezni majd.

W. Kata: Igen, igen sajnos…

W. Kristóf: Hát a Müller Zsolt volt, ugye a Kiss Sanya már meghalt, a Müllnerrel sok mindenben benne voltunk, vagy Müller, nem Müllner, sok mindenben benne volt, mert ő alapította a pécsi SZDSZ-t, aztán valahogy kiszállt, meg is értem, de ilyen mozgolódós…

D.A.: Most telefonközpontos a Pollackon szegény, ilyen hányatott sors jutott neki is.

W. Kristóf: Ja, eltűnt igen. Telefonközpontos, az se rossz.

W. Kata: Például nekem még az egyetemista éveim is akkorra estek, kilencvenes évek elejére esett a két év vége. Nem tudom, milyen most az alapképzés, de akár például a Kulcsár Szabó Ernő óráján akkor politizálás folyt, akkor alakultak a pártok, és akkor a pártokról beszéltünk, dohányozni lehetett az órán, és volt olyan kurzus…

D. A.: A tanároknak…

W. Kata: Igen a tanároknak, de a diákok is dohányozhattak, és tegeződtünk a tanárokkal, és egész más miliő volt. Ilyen egyenrangúsági korszak volt, és olyan kurzusok voltak, amik ma már szerintem nem is lehetnének kurzusok, az amerikai popszövegeknek az elemzése, meg egészen más miliő volt. És ami engem nagyon érzékenyen érintett, hogy én… Tehát amikor formálódott a rendszerváltozás, na akkor itt most valami lesz, nekem volt egy tanárom, aki mindig mondogatta, hogy itt kapitalizmus lesz, de akkor annyira hihetetlennek tűnt. Na lényeg az, hogy én az utolsó évemen kaptam ezt az amerikai ösztöndíjat, és akkor én úgy mentem el ebből a kelet-európai, rendszerváltozás előtti helyzetből, vagy rendszerváltozás körüli helyzetből ’91-ben, hogy én most kimegyek a nagy kapitalizmus őshazájába. És el is mentem januárban, megmártóztam a kapitalizmusban, ami voltaképpen egy borzalmas nyugati parti kisváros volt, Seattle-től volt nem messze, úgy hívták, hogy Bellingham, borzasztó rossz egyeteme volt, valahogy kibírtam a fél évet, és akkor én nagyon szívszorongva jöttem haza, hogy na, akkor itthon mi lesz. Tehát nekem kimaradt egy fél év az életemből, akkor a Kristóf írogatott ilyen dolgokat, hogy az Antall kormány a háború előtt álló Jugoszláviának fegyvereket ad el, olyan kristófos hihetetlenségnek tűnt, de mire én hazajöttem, akkor tényleg a jugoszláv háború kitört. És ami engem nagyon szíven ütött, az az volt, hogy én azt gondoltam akkor, míg ott voltam fél évet a vadkapitalizmusban, hogy amikor én hazajövök, akkor Magyarország a nagy rendszerváltozással definiálja magát, és elmegy egy régóta nem várt úton, a negyven év után kezdődik valami új, és ehhez képest leszálltam a repülőgépről, és megcsaptak ezek a magyaros változatai ezeknek az amerikai dolgoknak. Ki volt írva – mert én nyelvész vagyok, hogy Mekzsolt; és olyan borzalmas volt! Emlékszem a Ferihegyi repülőtértől a belvárosig és a Keleti pályaudvarig menni, és azt nyelvileg érzékelni, hogy hogyan fordult Magyarország rá erre a pályára, hogy azonnal a Nyugathoz akart kapcsolódni, de ilyen nagyon kelet-európai módon, és akkor közben hivatalos politikai szinten meg a 19. századi eszmékhez való visszamenés meg kárpótlás… Szóval én úgy éreztem az alatt a fél év alatt, hogy itt valami nagyon rossz irányban indult el, és ezek a Déli Felhő, Déli Szél, John Cage, Eleven Fesztivál, Közelítés Galéria, ezek mind azért voltak jók, mert ezek megpróbálták a saját útjukat kitaposni, én akkor legalábbis így érzékeltem. Közelebb állt hozzám, mint amit sikerült politikai szinten.

D. A.: Ühüm, van valami abban, amit mondasz, tényleg.

W. Kata: Az ember várja, hogy hazajöjjön, de jó lesz…

D. A.: S aztán a postán lökdösődnek és ilyenek…

W.K ata: Hát én mikor a Déli pályaudvaron leszálltam, pénzem nem volt taxira, leszálltam a Déli pályaudvaron a metróról, és egy borzalmas kinézetű öregasszony ordított egy nagyot, hogy „Magyarok!”. Én hazajöttem, magyar vagyok, de éreztem, hogyha megszólít így, hogy Magyarok!, valahogy éreztem a hangján, én mégsem lehetek akkor ott úgy „magyar”. És kiderült, hogy tiltakozzunk a-mit-tudom -én gázáremelés ellen, és valami MIÉP-es aktivista volt. Tehát egyrészt meg voltam szólítva, mert magyar voltam, másrészt borzasztóan elutasított már maga a hangszín, meg kikértem magamnak, hogy egy ilyen országban vagyok kénytelen élni. A V. Majerszky Róbert azért fontos, mert azóta is mennek ezek a párhuzamos utak, és nem veszek ebben részt, és úgy csinálok, mintha tartalmas lenne körülöttem a közeg meg a levegő.

D.A.: Nagy Andris kutatta ki a múzeumban, meg is van néhány fájlban valahol.

W. Kata: Ja, igen…

W. Kristóf: De még jó, hogy megvan, és akkor valamelyik Jelenkorban meg is jelent.

W. Kata: És hát persze ez az egész történethez az is hozzátartozik, hogy én például 25 éves voltam a rendszerváltozás környékén. Akkor voltam a fiatalság és a felnőttkor határán, és ezt biztos majd maguk is látni fogják, hogy az a pillanat, hogy az ember az egyetem után merre megy, az egy ilyen nagyon meghatározó pillanat, mert kiszalad a lába alól a talaj, és hogyha bekerül egy kft-be, és az egzisztenciát ad, akkor elkezd ahhoz kapaszkodni. De hogyha egy alternatív színházhoz kerül be kolbászt hordani, lehet, hogy ahhoz fog ragaszkodni nagyon. És az nagyon meghatározó, hogy mit csinál az ember rögtön az egyetem után. Nagyon nehéz váltani, hogyha egyszer megvan az egzisztencia, és hát én 25 évesen akkor egyszerre kaptam a rendszerváltozást, meg hogy felnőttnek kell lennem, és egyszerre kaptam ezt az életkori dolgot is, hogy fiatalságból ez a felelősségteljes rész jön. És ez nálam összekapcsolódik, és mai napig próbálom bogozgatni, hogy mi volt ez az én életemben, az én személyes történetem, vagy pedig az, ahogy így elfuserálódott, mert úgy érzem nem futottam ki a lehetőségeimet, vagy pedig ez a rendszerváltozásnak a velejárója.

D. A.: Kristóf, említettél egy-két ilyen konkrét, tényszerű dolgot, például emlékezzünk akkor meg még itt az egyetem titkáráról, ugye a nyolcvanas években…

W. Kristóf: Ugye ez még a nyolcvanas években volt…

D. A.: De, hogy még biztos akadtak itt főleg más típusú intézményekkel kapcsolatos esetek. Valami eszetekbe jut-e ilyesmi?

W. Kata: Hát nekem a Gyurcsányról rögtön eszembe jut az Orbán Viktor, akivel voltam egy házibulin, ami… Az én akkor legjobb barátnőm unokatestvére volt az Orbán Viktornak, és akkor alakult a Fidesz. Ez a legjobb barátnőm most egy nagyon erősen szélső jobboldali internetes lap kultúrrovatának a szerkesztője, és ma sem értem azt, hogy hogyan lehet ez. De akkor a Fidesszel én azonosulni tudtam.

D. A.: Ez a Fidesz nem az a Fidesz…

W. Kata: Igen, igen, úgyhogy… Tehát én nem tudok elvonatkoztatni attól, mert a mindennapi életünkben ott volt a Gyurcsány Ferenc, meg ott volt az Orbán Viktor, velem egykorúak, vagy egy-két évvel idősebbek, akkor mozgolódtak… És akkor a barátnőm mondta, hogy lépjek be a Fideszbe, mondtam, hogy nem, tehát azért annyira nem vagyok politikus, nekem ezek is eszembe jutnak mint intézmények a pártok, mert egészen a közvetlen közelemben volt. Vagy Kristófnak eszébe jutott az SZDSZ, valami módon, mert akkor így hozzád ért…

W. Kristóf: De nekem inkább szakmai konfliktusaim voltak színházakban, de nem igen tudtak zsarolni, mert még nem volt gyerekem. Most, amióta van családom, most már tudnak… Aztán simán ott tudtam hagyni egy-egy munkát, mert másból is meg tudtam élni. És ez azért volt olyan jó, mert volt az embernek ideje független alkotó munkára. Például a zongoradarabjaim többségét akkor írtam meg, operákat írtam, vagy a fene tudja, miket, kamara-darabokat… S a kétezres években, jó, mondjuk, persze elmúltam ötvenéves, nyilván lassul is az ember, de a kilencvenes években nagyon aktív voltam, de nem álltam annyira szemben az intézményekkel, mint a Kiss Sanya, aki mindenféle intézményességet elutasított. S két részre osztotta a várost, hogy van Észak-Pécs meg Dél-Pécs, és a kettőt a vasútvonal választja el, meg a 6-os út. Mondjuk, halott emberrel nem vitatkozom, de tényleg van egy ilyen, hogy van ez a kertvárosi rész, kicsit a maga bányász-kultúrájával és van egy nyitott része, aminek meghatározó része az egyetem. Én igyekeztem az egyetemmel is jó kapcsolatot tartani, ők adták ki az Alkalmazott zene c. könyvemet, mármint a Művészeti Kar.

W. Kata: Akkor még nem is volt (Művészeti Kar), István-aknára jártunk, meg Siklósra (az alkotótelepre), de ezt a Böszéék biztosan elmesélték… meg Villányba menés volt.

W. Kristóf: Ja… ja… ja, ilyen kiállítások voltak; s amikor én még a Zeneakadémiára járogattam, Szentendrén laktam, s egyszer, amikor pár éve elmentem Szentendrére, kérdezték a szentendrei képzőművészek, hogy miért nem költözök vissza, mert nagyon hiányolnak. Mondom, hogy nagyon kedvesek vagytok, de Pécsen sokkal jobb a képzőművészeti élet, mint Szentendrén. Szóval az volt a szocializmus kirakat-városa, oda gyűjtötték össze úgymond a képzőművészeket. Pécsen mondjuk nem oszt annyi támogatást az önkormányzat, mint amennyit Szentendrén kaptak ezek, de sokan itt ragadtak, de sajnos nagyon sokan el is mentek. És ugye sokan itt ragadtak, s ha megyek, mondjuk kiállításokra – bár megnyitókra nem szívesen járok –, de ha elmegyek egy-egy kiállításra, akkor az ember mindig kap valami újat.

D. A.: Mondjuk pont ez lett volna a következő kérdéskör, hogy a képzőművészeti életre hogyan emlékeztek vissza. Ugye, Kristóf, te jó pár kiállításmegnyitót is magad mögött tudhatsz. Mondjuk, nem tudom, hogy a kilencvenes évekből melyiket tudnád esetleg kiemelni.

W. Kristóf: Ugye ebből azért nem tudnám kiemelni valamelyiket is, mert több százat nyitottam meg, nagyon sokat. Szerintem egy könyvet lehetne kiadni ezekből, amit ha felcsapnánk, akkor ki lehetne választani bármelyiket abból. De hát azt is most már ugye egyre kevesebbet. Ugye két kiállítás megnyitó ember volt Pécsen, az Aknai Tamás meg én. Ha már nem tudtak már semmit kitalálni, akkor vagy az Aknainak szóltak, vagy nekem. Ha volt egy kis pénz néha, akkor volt, hogy mind a kettőnknek. Aknai mondta a szöveget, én csináltam valami zenét…

D. A.: Kata, te emlékszel a Kristófnak valami hangsúlyosabb megnyitó zenei akciójára ?

W. Kristóf: Mondjuk, amikor cipőből öntöttem a mosóport a kottatartóra, azon nem voltál ott?

W. Kata: Nem. Én arra emlékszem, hogy az idő tájt nagyon le voltam terhelve, nyolc-tíz órákat az asztal mellett könyvek fölé hajolva töltöttem, akkor fordítottam le egy csomó mindent, s én olyan aktív életet nem éltem, mint Kristóf, s nem nagyon jártam annyit ilyen helyekre. Egy ilyenre emlékszem, mikor már az első gyerek megszületett, hogy Kristóf mondta, hogy este el fog menni, s babacsörgővel fogja megnyitni a kiállítást, s tényleg babacsörgővel nyitotta meg a kiállítást. S még arra is emlékszem, mikor jött az első gyerek, s kórházba kellett menni, s nem volt telefonunk, s pláne mobil-telefon is nagyon ritka volt, s akkor is valamilyen Déli Szél rendezvényen volt. S elő kellett keríteni, hogy jöjjön haza, mert el kell mennünk a kórházba.

W. Kristóf: Tudom, éppen koncert volt, a Tractus első koncertje, s benn ült a közönség, s mondtam, hogy ne haragudjanak, egy kicsit várjanak, mert elmegyünk, mennem kell szülni. Beültem egy taxiba, Katát elvittem a kórházba, visszamentem a koncertre

W. Kata: Visszament a koncertre; a szülész csodálkozott, hogy miért nem marad ott. Mondtam neki, menjen vissza, tartsa meg a koncertet.

W. Kristóf: Már egy fél óra eltelt, és még mindig ott voltak, s csináltunk egy jó koncertet, még mindig emlékszünk rá.

D. A.: Ez nem a Civil Házban volt?

W. Kristóf: De, de, volt ott egy remek zongora, sajnos még most is az van ott.

W. Kata: Nagyon sok esemény volt, nem váltak el úgy a dolgok, hogy vannak-e vállalható és vállalhatatlan intézmények, mint ma, ha valakit meghívnak egy ilyenbe, hogy ááá... A vállalhatatlanok már meg sem hívják az embert, már meg sem történik… Annyira nagy volt a pezsgés, hogy szinte össze is folytak a dolgok. A Művészetek Háza természetesen kimagaslott, mivel az a hivatalos kultúrpolitika által támogatott kirakat volt. De akkor egy hivatalos galériabeli kiállítással körülbelül akkora esemény volt, hogy kimentünk az István aknai nagy világ-festményeket megnézni. Nem lehetett akkor eldönteni, hogy akkor ez most a hivatalosan diktált, vagy valami más művészet.

D. A.: A fűrészen való hegedülés, az kinek a megnyitóján volt?

W. Kristóf: Nem tudom már, de főleg ilyen falmelléki zenélések mentek...

W. Kata: Szintetizátor nem?

W. Kristóf: Szintetizátorok… az később volt. S utána beültünk valahová… De például volt most a Kuti Lacának kiállítása a Parti Galériában, s ott volt a Kovács Marci, s volt ott egy hangszer, s mi spontán elkezdtünk játszani. S egyből meghívtak minket a Kulturkertbe.

W. Kata: Azért ez ma már nagyon ritka, hogy így kialakuljon valami spontán dolog. Mondjuk ez régen könnyebben ment, szerintem.

D. A.: S hogy emlékeztek azokra, akik ma esetleg kevésbé vannak jelen a helyi képzőművészeti szcénában, mint mondjuk korábban. Akik akkor hangsúlyosnak tűntek, mint figurák, akár mesterek is. Mondjuk, mint Konkoly Gyula.

W. Kristóf: Konkoly, tényleg! De jó, hogy segítesz. Vele nagyon jóban voltam. Bár az jó volt, mikor Pesten megcsináltuk azt a Fluxus-fesztivált, amit korábban már betiltottak. S még élt az Aczél György, aki eljött, ami jól esett. A Szentjóby Tamással meg a Pauer Gyulával csináltuk ezt tulajdonképpen…

W. Kata: A Szovjet Kultúra Házában!

W. Kristóf: Ja, és a Pauernek ekkor született a gyereke, aki vett a gyerekének egy játék-pisztolyt, amit a rendőrség elvitt bevizsgáltatni, mert olyan nagyon igazinak tűnt. Ez már a rendszerváltás után volt, de akkor még voltak ilyen rossz beidegződések, aztán meg mondták, hogy bocsi, ez játék.

W. Kata: Én, akikkel kapcsolatban voltam, azok még ma is futnak, csak esetleg nem Pécsen. Az a nemzedék, ami akkor mozgott, én úgy vettem észre, hogy mindenki beért. Teljes, valamilyen módon tevékenykedik. Ezt abban az értelemben mondom, ahogy magamat is elgondolom. Lehet, hogy nem vagyok egy sikeres ember, meg nem ismerik a nevemet, de tartalmasnak gondolom a tevékenységemet, amit csinálok és valahol ott biztosan ott van. S akik így „eltűntek”, mint Konkoly Gyula, vagy Cseke Szilárd, azok most is ugyanazon a pályán vannak, tevékenykednek, máshol futják a köröket. Mások fordítanak, írók lettek, lapot csinálnak…

W. Kristóf: Mondjuk a Parti Nagy Lajos itt volt Pécsett sokat, és meghatározó személyiség lett, az meg Nádor Kávéház függő volt. S amikor az nyolcvanhatban bezárt, és utána nem találta a helyét. De sok képzőművész is volt, aki elment sajnos. Oroszi Csaba… Sokan meg maradtak. Nem pécsiek is itt maradtak.

W. Kata: Az egyetem felvette őket.

W. Kristóf: Gyenis Tibor, aki abszolút pécsi, az elköltözött Pécsről. Az egyetemnek a vonzásköre miatt van egy ilyen szívó-hatása.

W. Kata: Ez egy nagyon nagy baj, mivel nekem nagyon nehéz olyan képzőművészt találni, aki nincs benne az egyetem vonzáskörében. De az egyetem súlya annyira megnőtt; amikor én harmadéves voltam, annyira kicsi volt, akkoriban alakult át egyetemmé.

D. A.: Van-e valakinek esetleg kérdése?

W. Kristóf: Ilyenkor nem nagyon szoktak kérdéseket feltenni, mindenki meg van illetődve.

D. A.: Ha mégis így visszatekintetek a rendszerváltás utáni időktől erre az időszakra, hogyan látjátok a ti helyeteket, helyzeteteket? Kata, aki azért az intézmények mentén valahogy azért mégis próbált, tudott, tud érvényesülni, mint mondjuk Kristóf, aki egy szabad alkotó, autonóm figura itt a városban. Kata itt utalt arra, hogy ez a város mit bír el és hogyan…

W. Kristóf: Kata azért többet utazott, mint én, és nagyobb a rálátása volt, hogy milyen a helyzet kívülről, mint nekem, mivel a nyolcvanas években nem kaphattam útlevelet, mert egyszer Darmstadtban… és ez nem tetszett a rendőrségnek, s mondták, hogy akkor a későbbiekben erre ne is számítsak. Én ezt úgy éltem meg, hogy akkor itt ezután majd tényleg szabadabban lehet. Mert akkor én már harminc éves voltam, és a szocializmusban, aki harminc éves, az már elfásult. Pedig elvileg a legszebb kor, ami szép lassan ezután már csak leépül. És ráadásul egy különleges korban élünk, hiszen itt volt az ezredforduló.

W. Kata: Én azt látom, hogy voltak olyan emberek, akik a rendszerváltás után fel tudták venni a tempót, kezdeményezni tudtak, meg gründolni, hódítani területeket, s meg tudták csinálni szerencséjüket. Én nem ilyen alkat vagyok, sose voltam kezdeményező, hogy én majd kitalálok valami újat, én egy meglévő rendszerben tudom jobban magamat kifutni. Tudom, mert sorozatszerkesztője voltam egy világirodalmi sorozatnak, ami a József Attila Körnek a programja volt. Nagyon küzdelmesen tíz könyvet adtunk ki. De én nem tekintem feltétlen pozitívnak azt, ha valaki kezdeményező, sem azokat, akik csak csapódnak. Szóval eleve értékítélet nélkül tekintek erre. Vannak, akik úgy futják ki magukat, hogy új dolgot akarnak és megcsinálják, és vannak, akik egy meglévő struktúrán belül. Sok rossz tapasztalatom van azokkal kapcsolatban, akik csak csapódtak. Nagyreményű esztétika szakos a Sziget Fesztivál marketing menedzserévé vált, vagy Túró Rudi ügynökké…

W. Kristóf: Engem még soha nem hívtak meg oda, ugye magamtól meg miért menjek. Mondjuk egy darabomat játszották, de azt még időben letiltottam. Az nagyon zavar engem, az az egész… Márta Pistához szívesen jártam Kapolcsra, az egy olyan jó falusi buli volt.

W. Kata: Mára már elrendeződött, hogy mi az ami vállalható, mi az, ami nem.

Hány évesek voltak a hallgatók a kilencvenes években?

Hallgatók válaszai: Négy, öt, kettő

W. Kata: Volt akkor még Esti mese? Csakhogy legyen valami közös pont, mert a média az olyan közös pont.

D.A.: Kérdés, más?

Akkor köszönjük szépen.

Déli Felhő

Interjú Havasréti Józseffel

Doboviczki Attila: Tisztelettel köszöntöm Havasréti tanár urat, most egy teljesen más minőségben, nem, mint a tanszék oktatóját, hanem mint volt lapszerkesztőt. Elsősorban, a Déli Felhő folyóiratról fogunk beszélgetni.

D. A: Kicsit beszélnél arról, hogy, hogy keveredtél ilyen helyzetbe, hogy egy lapnak az életre keltésében részt vegyél?

Havasréti József: A cél egy fanzine indítása volt, minthogy egyébként végig úgy definiáltuk az újságot, hogy tulajdonképpen egy fanzine, vagy hát egy ilyen művészeti fanzine, tehát egy szubkulturális újság, ami alapvetően zenével foglalkozik, de utána már kibővült az egész lapnak az érdeklődése. Főleg a képzőművészet és az irodalom irányába, de aztán belekerült sok minden: film, filozófia, minden egyéb. Utána az lett, hogy miután kialakult a koncepció, akkor néhányan nyilván, hát hogy is szokták mondani, lemorzsolódtak, mert azért elég nagy munka egy ilyen lapot működtetni, és főleg fenntartani. Egyébként lapot indítani azt nagyon könnyű, ha bárki újságot akar, minimális ráfordítással, mindenkinek lehet újságja, fenntartani nagyon nehéz, így összesen 10 számot adtunk ki, és akkor utána gyakorlatilag megszűnt a lap, egyrészt azért, mert valamilyen szinten már kifutotta magát. Lehetett volna vinni tovább, de kérdés, hogy milyen módon, meg hát mindenkinek [a szerkesztők: Leiszter Attila, Havasréti József, Hegyi Csaba, Keresztesi József, Seregi Tamás, Törkenczy Tibor] az érdeklődése más irányba fordult. Mindenkinek sok dolga lett idővel és egyre kevesebbet tudott foglalkozni a lappal. Egyébként minden ilyen újságnak az a sorsa, egyszer eljön az a pont, hogy dönteni kell, hogy professzionális lappá fejlesztik az újságot, hogy végül normális folyóirat legyen belőle. Ezt is el lehetett volna vinni egy olyan irányba, hogy valami olyasmi legyen belőle, mint ma mondjuk a Balkon, vagy mint a Műút, vagy valami hasonló. De ehhez egyébként senki nem érzett annyira olyan nagy kedvet, és akkor megszűnt az újság. Különben az egy fontos dolog, hogy - általában a szerzők - úgy gondolkodnak, hogy a szerkesztőknek valamiféle hatalmuk van, és hogy ezért jó dolog annak lenni. Szerkesztőnek nagyon-nagyon macerás lenni, rengeteg munka, és a szerkesztés tipikusan olyan munka, ami részben önfeláldozás, tehát, hogy magadat alárendeled másoknak. Szerintem ilyen szempontból az egész társaságból senki nem akart lemondani önmaga egy részéről, egyébként azt gondolom, hogy helyesen. És ez is hozzájárult ahhoz, hogy a lap megszűnt. A finanszírozással érdekes módon nem volt probléma, tudtunk pályázatokból pénzt szerezni, úgyhogy elég jól fent tudtuk tartani a lapot. Persze emiatt valójában a lap nem volt igazi fanzine, a „fanzine” inkább afféle maszk vagy álca volt. Azon az áron, ugye ez megint egy paktum, hogy nem fizettünk honoráriumot, tehát mindenki ingyen írt a lapba, csak a tördelésért, a Leiszter Attila kapott valamit, illetve a nyomdaköltségeket fizettük. Tehát így tulajdonképpen fent lehet tartani egy újságot, de erről majd még tudok mondani egy-két dolgot… De talán dióhéjban bevezetésnek ennyi elég.

D. A: Milyen előképei voltak ennek a lapnak? A fanzine kultúra, mint olyan, ez nagyon érdekes és az első számok inkább arra utaltak, ugye volt az a két első szám…

H. J: Hát azok elég kezdetlegesek lettek, azokat direkt nem hoztam el… (nevetés)

D. A: Tehát ez egyfajta előkép volt. És milyen más meghatározók voltak? Voltak-e meghatározó lapok vagy minták ebben a vonatkozásban?

H. J: Persze, tudok mondani konkrétakat, az egyik, amire tényleg azt lehet mondani, hogy fanzine, egy ilyen zenei fanzine, az a Második látás fanzine, ez mindenfélével foglalkozott, hardcore, reggae, elektronikus tánczene, dub, minden ördög. A szerkesztőt Rácz Mihálynak hívják, ilyen alternatív kultúra körökben ismert, ott egy nagyon tekintélyes valaki ez a Rácz Mihály, aki a Második látás fanzine-t szerkesztette. Tehát ez alapvetően olyan, hogy házilagos kivitel, kritikák, zenei összeállítások, képek vannak benne, alapvetően egy olcsó dolog, ez egy tipikus fanzine, hát valamennyire ezt a hagyományt követtük, illetve az első két szám, az úgy erre is hajazott vizuálisan is. Illetőleg, ez pedig egy ilyen underground, művészeti lap, ez még ugye szamizdat is volt, az Aktuális Levél, 1983 és 1985 között jelent meg, végül is vizuális jellegét tekintve egy kicsit hasonló, tehát ugyanaz a fénymásolt technika, gépírás, egyszerű sokszorosítás, de az AL az tényleg egy illegális újság volt. Olyan értelemben előkép lehetett, hogy aztán ez az újság, amit mi csináltunk, ez eléggé elment egy ilyen képzőművészeti irányba, tehát egy nagyon erős képzőművészeti tartalma volt, illetve zenei, irodalmi tartalma volt.

D. A: De voltak tematikus számaitok is, erről is lehetne majd később beszélni.

H. J: Persze mindenről, mindenről.

D. A: Térjünk vissza kicsit még az alapítókra, vagy az alapítás körüli időszakra, ugye te is akkortájt, ha jól emlékszem, éppen a művészeti karon is tevékenykedtél. Nem?

H. J: Igen..

D.A: Ott is azért alakult egyfajta közeg, van olyan, akinek a neve nem hangzott el, ugye a Törkenczy Tibi, aki főleg a szervezésben vállalt, ha jól emlékszem, oszlopos feladatokat. Vagy lehet, hogy ő a Civil Közösségek Házában volt?

H. J: Nem, nem volt még ott akkor. Hát igen, ez az egész művészeti karos rész, meg a képzőművészek, ezek úgy jöttek, hogy akkor én két évig dolgoztam a művészeti karon, a képzőművészeti mesteriskola doktori programjának voltam a tudományos titkára és akkor ott végül is ketten voltunk, én meg a Törkenczy Tibor nevű fiatalember és ott még egy csomó mindenkivel megismerkedtünk. Meg az úgy olyan szempontból jó volt, hogy az a titkárság, ami akkor ott működött, az egy jó infrastrukturális hátteret biztosított, tehát lehetett néha fénymásolni, postázni, meg ilyenek, az ilyen lapok egy kicsit így élősködnek valamilyen struktúrán, de így ilyen szempontból jó háttere volt.

D. A: És Te hogyan emlékszel, akkor azért indult más jó pár ilyen periodika, folyóirat is, az idő tájt. A Délután például az egy kicsit korábban, a Szépliteratúrai Ajándék az egy kicsit előbb volt abban az időszakban, de város szerte is voltak azért kezdeményezések, a Sétatér például…

H. J: Hát főleg ezek voltak, amikor mi indultunk, akkora a Délután gyakorlatilag megszűnt, volt a Szépliteratúrai Ajándék, ami akkor már volt, ővelük elég jó kapcsolatunk is kialakult, baráti meg minden, meg szerkesztési szempontból is, aztán volt ugye a Sétatér, ami egy-két szám után megszűnt, illetve akkor még indították az Echót.

[Doboviczky Attila most Kiss Sándorról beszél]

H. J: Igen, és hát vannak, akik minden ilyen hivatalos nyomásnak ellenállnak, és ebből lett, hogy hát a Sanya nem jut fórumhoz. És akkor mi beszéltünk a Sándorral, és mondtuk, hogy ebben az újságban lehet egy rovata, és azt ír bele, amit akar, a világon bármit, nem érdekel, csak hozza, és le fogjuk közölni. Természetesen soha nem hozott semmit, ami így egyrészt a Kiss Sanya alkatával is összefér, összeillik, másrészt pedig, hogy nyilván akkor már, ha nem volt ilyen ellenállás, tehát ha már azt tehetett volna, amit akar, akkor már onnantól kezdve nyilván nem is érdekelte a dolog. Ja, a Sétatérhez való viszony kicsit bonyolultabb volt, hát az gyakorlatilag semmilyen nem volt. A Sétatér az kifejezetten irodalmi lapnak indult, a Leőwey Gimnáziumban volt a szerkesztősége és ottani, főleg irodalomtanárok voltak a szerkesztői, tehát az egy olyan lapnak indult, hogy egy ilyen ellen-Jelenkornak. Ez szerintem nem sok mindenkit érdekel így közületek, a pécsi irodalmi élet, de akkor volt egy olyan elképzelés sokakban, hogy a Jelenkor az nagyon zárt lap, tehát nagyon megválogatja a szerzőit, és akkor néhányan összefogtak, hogy legyen egy másik újság amiben… hát olyanok is hallathatják a hangjukat, akiket a Jelenkor nem közöl. De hát gyakorlatilag pár számot ért meg, nem tudom, hogy finanszírozni nem tudták, vagy szerkeszteni nem tudták de ezzel a lappal tényleg nem volt kapcsolat. Inkább olyan szempontból volt érdekes, hogy tényleg azt gondolom, hogy kicsit ilyen lapokkal túlterhelt közegben indultunk. Az Echo-val például: Aknai Tamás volt akkor az Echo főszerkesztője, meghívott minket és akkor ott a lakásukon beszélgettünk, hogy lehetne együttműködni vagy valami, de ebből nem lett semmi. Mi nagyon érdekesen pozícionáltuk magunkat, ez egy fontos dolog, amikor indul egy lap, hogy valahova egy lapnak pozícionálni kell magát: Tehát az nem megy, hogy van a színtér és akkor van egy ugyanolyan lap és akkor azt mondja, hogy én is csinálok egy ugyanolyat, mert egy kis színtér nem tud két hasonló dolgot eltartani. Az vagy összeolvad, vagy az egyik elsorvad és így tovább, tehát ezért valamit ki kell találni. A Jelenkor, ugye az gyakorlatilag egy országos lap, ugyanolyan, mint Holmi vagy a 2000 vagy bármi más, csak Pécsen szerkesztik egész egyszerűen. Jó, persze pécsiek a szerkesztők, meg vannak benne pécsi tartalmak, de ez egy teljes mértékben országos lap. A nyolcvanas évek végén mindenki azt mondta, az a legjobb magyar lap, a Jelenkor, és most már vannak mellette új, jó lapok, de biztos, hogy az egyik legjobb magyar lap. Az Echo az ugye úgy indult mint kifejezetten a pécsi művészeti életnek a krónikása, az teljesen a helyi művészeti és főleg a képzőművészeti, zenei, színházi élettel foglalkozott. Mi meg valahogy úgy próbáltuk megcsinálni, hogy egy pécsi társaság csinálta meg, bele is vettük a névbe viccből, ugye ez a német neve Pécsnek Fünfkirchen, és adtunk neki egy ilyen német-angol-magyar keverék nevet, Déli Felhő – 5kirchen-Sheet. Arra próbáltunk utalni, hogy egy ilyen lokális téren kívül van tulajdonképpen a lapnak az érdeklődése, tehát, hogy van benne pécsi művészet, pécsi irodalom, de volt benne egy csomó jó fordítás, meg heavy metál, mindenki egy nagy metál rajongó volt… a szerkesztőségnek a zöme… […] Rengeteg ilyen metál anyag volt benne és hasonló. De csináltunk Derrida-számot [szerk. Leiszter Attila és Orbán Jolán; 2000/1] is, amikor itt volt a Jacques Derrida, akkor a hetvenedik születésnapjára csináltuk, Derrida is kapott belőle, vagy csináltunk orosz filmekkel foglalkozó számot, és hasonlók. Tehát egy ilyen internacionális/kozmopolita és egy viccesen lokális hangot próbáltunk így összekeverni. Ez akkor még ennyire nem volt napirenden, ugye van az Arjun Appadurai-nak ez a „glokális” fogalma, a globális kultúrának meg a helyinek valamiféle katyvasza, és valamennyire ezt akartuk. De azért nem olyan programszerűen, tehát nem úgy volt, hogy volt a szerkesztőségi ülés és akkor, na: mi lesz ma globális, mi lesz ma lokális, és akkor keverjük tehát, nem volt egy ilyen nagyfogú tudatosság, inkább csak szándék…

D. A: Mondjuk a tematikus számokat leszámítva, nyílván abból kellett főzni, ami rendelkezésre állt. Maguk szerzők azok honnan keveredtek? Főleg az egyetemről, ahogy én emlékszem. Ebben volt egyfajta kényszermozgás is, nem? Tehát, hogy ki volt az, aki hajlandó volt, vagy tudott, vagy képes volt számotokra, úgymond cikkeket szállítani. Mekkora volt ez a holdudvar nálatok?

H. J: Jó nagy egyébként. Nagyon sok mindenkit be tudtunk szervezni. Szerintem több okból, tehát, tudom, hogy ez így önreklámozásnak tűnik, de amikor kialakult a lap karaktere, akkor úgy látszott, hogy ez nem szar, nem amatőröknek ilyen házi valamije, hanem egy vállalható színvonalú lap volt és magát a tartalmat és lap imidzsét is elég szimpatikussá tudtuk tenni ezért elég sok mindenki vállalta, hogy ír bele ingyen. Deréky Pál, a bécsi egyetem professzora ő is írt bele, csak úgy szimpátiából, szóval nem izélt, hogy „mi is ez? Fiúk, könyörögjetek még egy kicsit, és akkor megírom” tehát, hogy nem kellettek ilyen dolgok. Tehát egy ilyen lapban szerezni kell a cikkeket, föl kell hajtani a szerzőket és az írásokat és ennek valamilyen módon működnie kell. Tehát nyaggatni kell az embereket, hogy írjanak valamit, és kiállítás-megnyitókra kell járni, a Doboviczki megnyitó szövegét is közöltük Hizsnyik Dénes kiállításáról, tehát a kiállításról meg lehet szerezni a megnyitóbeszédeket, lehet a művészről közölni képeket és azzal már megvan pár oldal. Nem lehet várni és hátradőlni, hogy majd valami összeáll, hanem egy kicsit így hajtani kell a dolgot, csak ebben az is benne van, hogy egy idő után ez fárasztó. Meg itt be kell vonni az embereket, az kell, hogy így involválódjanak, csak ehhez meg kell valamiféle szerkesztői tehetség vagy valami. Tehát azt nem lehet, hogy valakit állandóan nyaggatsz, hogy adjon ingyen cikkeket, mert az a végén már a pokolba kíván. De ha úgy érzik, hogy valamiféle műhely – mint amilyet most a Kovács Balázsék a Periszkóp Rádióval próbálnak csinálni – része a dolog, hogy van egy ilyen műhely, ahol úgy érzik az emberek, hogy egy közös munkában vesznek részt, és annak van valami eredménye, és hogy nem várnak tőle anyagi hasznot, akkor nagyon sok mindent meg lehet szerezni. És akkor volt olyan, hogy nagyon sok mindent mi írtunk, főleg a zenekritikai rovatot. Meg olyan embereket próbáltunk felkérni, akik mindig sok zenét hallgattak, és amikor megjelent egy új lemez, akkor az nem volt nagy dolog, hogy megírjanak róla egy lemezkritikát, és akkor próbáltunk minél többet összeszedni. Csak annyi volt, hogy mi általában átírtuk ezeket a kritikákat. Sok ilyen szerzőt foglalkoztattunk, akik kezdetben nem tudtak volna maguktól normális stílusban megírni egy cikket, de ha odaadták nyersen, akkor azt mi átstilizáltuk, megírtuk normálisan. Ez egy ilyen paktum volt, lett neki egy vállalható cikke, csak utána nem egészen úgy nézett ki, mint ahogy azt ő leírta. De ez egyébként elég gyakori.

D. A: És ezek az álnevek, hogy jöttek? Az írói álnevek?

H. J: Hát az álnevek azok egyrészt így ebből a fanzine-dologból is jöttek, tehát ott nagyon sok ilyen álnév meg ilyen művésznév van, tehát, a hagyomány is kötelezte a… tehát leginkább ez. Olyan vicces álnevek meg művésznevek mögé rejtőzni. De ez nagyon érdekes volt, mert akkor sokan úgy fogták fel, hogy valaki így kvázi röstelli, hogy nem akar a saját nevén írni. De olyan is volt – tényleg ezt a saját fülemmel hallottam - és akkor egy darabig úgy gondolták, hogy ezt az újságot mi ketten írjuk a Leiszter Attilával és az összes pénzt így eltesszük és akkor mi így ebből élünk (nevetés), de ahhoz, hogy valaki ilyet gondoljon, ahhoz nagyon hülyének kell lenni (nevetés), tényleg. Különben a finanszírozás az nagyon érdekes dolog, mert végül is itt két dolog van. Vagy valaki jól tud szerezni pénzt és a pályázatokból, szponzorokból innen-onnan kap pénzt, és fönn tudja tartani a lapot, tud fizetni honoráriumot, ki tudja fizetni a nyomdát satöbbi, tehát ez az egyik lehetőség. A másik meg az, hogy kell valamiféle hálózat, mert minden ilyen underground kultúrában vagy alternatív kultúrában ez kell, hogy kell egy hálózatot építeni, ha vannak kapcsolataid, akkor fenn tudsz tartani egy ilyenfajta vállalkozást legalább ideig-óráig. Szerintem nekünk jó kapcsolataink voltak, mert ott volt egy csomó mindenki a művészeti karról, képzőművészek, akik főleg a vizuális arculat kialakításában nagyon sokat hozzátettek, de tematikailag is. Aztán volt egy nagyobb halmaz, akik a filozófia tanszékről - akkor még nem volt meg a filmtudományi szeminárium, Tarnay László a filozófia tanszéken volt, de akkor már mocorgott ez a filmszakos kezdeményezés is - onnan sok filozófiahallgató jött: a Leiszter Attila, a Seregi Tamás és még egy páran, Strausz László, aki akkor még itt elég aktív volt. Aztán egy csomóan a kommunikáció tanszékről is. Akkor mondjuk a Leiszter Attila is itt volt hallgató, de egyébként is jól ismertük, a közös baráti társaságból, tehát több szálon is ezek így összeértek. Egy csomó mindenkit így meg tudtunk mozgatni, tehát, ha valaki elszigetelt, akkor nehéz ilyen újságot csinálni.

D. A: Hogy ment a lap terjesztése? Mert én emlékszem, hogy elég nehézkes szitu volt…

H.J: Elég gyengén. Hát az elég gyenge volt. A lapszerkesztés az elég bonyolult, van ez a szerkesztési rész, az sem egyszerű, van a pénzszerzés, az sem egyszerű és van a terjesztés, ami szintén nem egyszerű. Tehát a fanzine-k idején úgy volt, hogy levelezőlista működött. Tehát, hogy volt egy névsor, oda kiküldözgették az újságot és akkor, akik címzettek voltak ők is csináltak valamit és akkor küldtek cserébe valamit és akkor ez így elevickélt. De ilyet nem csináltunk, mert elég bonyolult lett volna, és még a hetvenes években volt ez ilyen divatos dolog. Hát hogy terjesztettük? Egyrészt úgy terjesztettük, hogy elvittük egy csomó helyre, gyakorlatilag bevittük egy csomó könyvesboltba, bevittük egy csomó lemezboltba, bevittük ilyen helyekre, galériákba és akkor ki volt téve és aztán, ha akarta valaki, akkor megvette, ha akarta, akkor meg nem vette meg. És akkor egy csomót egyszerűen szétosztogattunk. Próbáltunk nagy terjesztőt is, de azok mondták, hogy nagyon nagy a… tehát abban az időben volt a Rubikon folyóiratnak a főszerkesztője, ő hozott létre egy lapterjesztői rendszert és akkor a könyvesboltokba ki volt rakva egy ilyen rácsos stand azon a tetején volt egy ilyen nagy logó. Már nem emlékszem, hogy hívták, de: a FoLi, a Folyóiratok Ligája, tehát a tetején volt egy ilyen FoLi logó és akkor ilyen folyóiratligás lapokat ott lehetett kapni. Ezek ilyen jobb irodalmi és művészeti lapok voltak. És akkor beszéltem a Rubikonossal, de egyrészt mondta, hogy már nagyon sokan vannak, másrészt kellett ide egy ilyen beugró, tehát egy összeget be kellett adni a közösbe és az így elég sok volt és akkor erről letettünk. Aztán csak ilyen kézi vezérléses terjesztés volt. Elküldtük haveroknak, akik más egyetemen tanítottak, egy stóccal, hogy tegyék ki az ottani egyetemi könyvesboltban. Tehát leginkább ebből állt a terjesztés.

D.A: Milyen nagyságrendre emlékszel egy ilyen lapszámnak a kiadása kapcsán? Van-e valamilyen emléked?

H.J: Persze, vagy háromszáz volt vagy ötszáz általában.

D.A: Példányszám vagy ezer forint?

H. J: Ja, nem. Példányszám. A kinyomtatás abban az időben kijött egy pár tízezer forintból. Abban az időben, de lehet, hogy ma is, volt az egyetemen egy kiadói bizottság, ami lapokat-könyveket támogatott, tehát oda is pályáztunk, azok adtak, adogattak egy kis pénzt. A Bókay tanár úr eléggé támogatta ilyen szempontból a lapot és képviselte az érdekünket a kiadói bizottságban. Pályáztunk a Magyar Alkotóművészeti Közalapítványhoz, ami régen volt még a szocializmusban a Képzőművészeti Alap, annak a jogutódja a Magyar Alkotóművészeti Közalapítvány, ott elég szépen nyertünk. Abból tudtuk fönntartani a lapot, illetőleg a Soros Alapítvány (akkor még megvolt a Soros laptámogatási rendszere) és a Sorosnál is nyertünk pénzt. Szóval ezekből egész jól fönn tudtuk tartani az újságot. Valami minimális bejött az eladásból is, de nyilván nem sok, az elment ilyen nem tudom mikre, posta meg mi tudom én. Vagy vettünk néha valamit, amiről írtunk kritikát, de ez ilyen aprópénz volt. De legyünk őszinték: amit alapítványok finanszíroznak meg ilyenek, az már nyilván rég’ nem fanzine.

D.A: Előbb szóba került a, hogy egy elég nagy hold udvara volt a lapnak, tehát, hogy nagyon sokan dolgoztak be. Tehát ez így a funkcióját is megtestesíti, nem? Kipróbálhatták maguk emberek, kritikusok, kipróbálhatták magukat emberek, mint glosszák szerzői, versek jelentek meg. Első megjelenési felületként.

H. J: Hát nagyon sok mindenkit jóformán mi fedeztünk föl, vagy először mi foglalkoztunk komolyan vele: Seregi Tamás, Rácz I. Péter, L. Varga Péter, Halmai Tamás, Sopotnik Zoltán. Seregi Tamás, aki most az ELTE esztétika tanszékén van, Varga Péter nemrég doktorált, Rácz Péter a kötetébe is bevette a régi Déli Felhő-s metálkritikáit.

D. A: És hogy néztek ki ezek a szerkesztőségi ülések? Jó, hát ez ilyen visszaemlékezés, de mit tudnál erről mondani?

H. J: Hát ezek ilyen baráti… Általában a Leiszter Attila lakásán voltak, így összejött a társaság és ez olyan volt, mint egy baráti összejövetel, de foglalkoztunk akkor a lapnak a problémáival is. Ez megint egy olyan dolog, hogy hogyan lehet lapot szerkeszteni. Tehát, hogy azt tervezni is kell. A lapkiadáshoz és a lapszerkesztéshez egy csomó fajta tehetséget, vagy egy csomó fajta képességet koordinálni kell, tehát az nagyon fontos, hogy az embernek kell lennie valamiféle tekintélyének, mert ha nincs, akkor a többiek nem fogadják el, hogy egy bizonyos dolgot úgy kell csinálni, ahogy az egyik vagy a másik lapszerkesztő mondja, nem pedig másképp. Tehát kell ez, aztán kell tudni pénzt szerezni, mozgatni kell a kapcsolatokat, de még vannak nagyon fontos dolgok. Tehát az egyik, hogy tervezni kell a lapot, ez azt jelenti, hogy nem úgy silózzuk össze a kéziratokat, hanem vannak laptervek, tehát amikor elkészül a tavaszi szám akkor már nagyjából megvan nyári és megvan az őszi és akkor így lehet mozgatni az anyagokat és a kéziratokat. De, hogy annak meg kell lennie, hogy az milyen lesz és, hogy abban mi van és, hogy azokba még milyen újabb anyagokat kell szerezni. A másik, hogy ugye tényleg rovatokban kell gondolkodni és az anyagokat, amiket az ember megszerez, azokon kell gondolkodni, hogy melyik rovatba is kerül. Van képzőművészeti rovat, filmes rovat, zenei rovat, zene, esszé, kutyafüle, tehát a rovatokba kell elhelyezni az anyagokat. Az úgy nem megy, hogy szövegeket szedek össze és akkor majd lesz valami, hanem hogy lapszámokba és rovatokba kell gondolkozni és ilyenkor, amikor voltak ezek az összejövetelek, ha akkor azt csináltuk, hogy ott voltunk páran az Attilánál, akkor mi szokott ilyenkor lenni? Szólt a zene, meg söröztünk, meg hülyéskedtünk, de közbe elővettük a lapterveket, tényleg voltak ilyen dossziék, benne volt a lapterv és akkor ez, hogy áll? Ide mi kell? Oda mi kell? Te ennek szólsz. Miért nem szóltál annak? Miért felejtetted el? Sokszor veszekedtünk is, ordítozás meg ilyenek, de ez ezzel jár, ez tényleg így van.

D. A: Azért mégis egy szorosabb munkakapcsolat - és ez az Attilának a pályafutásához köthető - mégis a Jelenkorral alakult ki, erre, hogy emlékszek vissza?

H. J: Hát a Jelenkorral…

D. A: Tehát, hogy a terjesztő belépett kvázi a körbe…

H. J: Ja igen, hogy a kiadó. Most azért jöttem zavarba, mert ugye van a Jelenkor folyóirat, meg a Jelenkor kiadó. Hát igen, az jó volt, hogy miután lediplomázott a Leiszter Attila, akkor a Jelenkor kiadóba került szerkesztőnek és talán akkor ott is tördelte a lapot néha, meg ilyenek, de a Jelenkornak volt egy saját terjesztése, amivel eljuttatták a könyveket az üzletekbe, és akkor oda vittek az újságból is. Amit az előbb leírtam, hogy szatyorba vittük az újságot az üzletekbe, ez utána már kicsit megoldódott, tehát a Jelenkoros könyvekkel valamennyire így terjesztve lett a lap.

D. A: Esetleg valakiben kérdés motoszkál?

Hallgató: A cím honnan jött? Azért abban a korban több olyan folyóirat is volt, ami déli, vagy dél, vagy… tehát hogy volt ennek valami jelentősége akkor?

H. J.: Hát, valami volt, mondjuk a Délután ugye abból van, hogy azt a Kiss Sanya egy ilyen posztmodern lapnak szánta, és a p. m. az angolban a délután rövidítése, és akkor azért lett Délután. Tehát ott a „dél” véletlenül van. Hát ezt így az Attilával agyaltuk ki, hogy mondjam… szerintem elmegy címnek, meg végül is benne vagyok a kitalálásában, de nem biztos, hogy annyira jó cím volt egyébként, de hogy általában ugye a sok agyalás az egy ilyen öszvér eredményt hoz. Tehát hogy egyrészt nem akartunk olyat, hogy… tehát voltak ilyen fura szempontok, tehát hogy azt akartuk, hogy két szóból álljon, tehát hogy ne egy szó legyen, tehát hogy két szóból álljon, meg nem akartuk, hogy… vannak ilyen tipikus egyetemi lap-címek, mit tudom én Metszet, Szelet, Tekintet, Nézet, meg ilyen egyetemeken levő lapok, hogy azoknak mind valami ilyen címük van. Tehát hogy azt is szerettük volna, hogy ne úgy hangozzon, mint egy ilyen tipikus egyetemi lap. És akkor, ezt így valahogy akartuk, hogy így valami minimális szinten ez a regionális dolog benne legyen, ugye hogy Dél-Magyarország, Pécs, és akkor ezért lett Déli, meg ez a Felhő, ez már nem tudom, honnan jött, de így valahogy összekutyultuk, és akkor így ez lett, hogy Déli Felhő. Ennyi.

D.A: És mivel szerkesztettetek, milyen programmal, arra emlékszel még? Itt az első időkben… Sima Word, vagy ilyen valami speciálisabb?

H.J.: Hát speciálisabb, először úgy volt, hogy… tehát hogy először tördelőprogramunk az egyáltalán nem volt, az első két számot azt nem is tördeltük, tehát azt csináltuk, mint a fanzineknél, hogy cikkenként kinyomtattuk, és akkor összevágtuk ollóval a cikkeket, így lapokra ragasztottuk, és akkor azokat a lapokat vittük el a nyomdába. Hát ahol nagyot néztek, de azért kinyomtatták. Tehát ez volt az első két szám, akkor a következő számot azt a Civil Közösségek Házában a Szelényi Tamás betördelte, és akkor utána az Attila vett valahonnan, vagy szerzett valahonnan egy tördelőprogramot, ami akkor volt, Ventura, vagy mi?

D. A: Ventura

H. J: Ventura, abban az időben ezt használták főleg. Valahonnan szerzett egy ilyen Ventura tördelőprogramot, és akkor azon tördelte a lapot.

Hallgató: Nem tudom, talán kicsit bulváros a kérdés, de hogyha egy dolgot tudna mondani, amiért a Déli Felhő akár Önnek személyesen is megérte, azon kívül hogy egy csomó szerzőnek első publikálási lehetőséget adott. Lehetne találni egy ilyen dolgot, hogy miért volt ez pont akkor…

H. J: Tehát hogy egy dolgot mondjak, ami miatt ez így fontos volt…

Hallgató: Igen, igen…

H. J: Hát… Nem tudom, egy dolgot úgy tényleg nem tudok mondani, tehát a… szerintem az, hogy jól fogadták, az egy jó dolog volt. Aztán tényleg ez, hogy kialakult egy ilyen nagyon erős szerzői kör, szerzők felfedezése, noha nem akarok ennek olyan nagy feneket keríteni. De azt gondolom egyébéként, hogy tényleg egy erős szerzői kör kialakult, ami valamilyen tekintetben napjainkig kapcsolatban maradt. Kicsit barátilag, kicsit szakmailag is.

D. A: Én egy kicsit azért vitatkoznék azzal a megjegyzéseddel, hogy itt nagyon sok lap volt jelen. Hát nyilván ez attól függ, hogy mekkora az a merítés, vagy hát eleve Pécs is mekkora városként van hát jelen. Tehát pont ez, hogy szerintem nagyon is hiánypótló egy ilyen folyóirat mind a mai napig is. Jó, lehet, hogy itt most már nem papírban kellene ezt elgondolni, de hogy ilyen típusú aktivitás nem nagyon van. Vagy én nem nagyon látok. Nem tudom, Te hogy gondolsz erre így vissza, ebből a szempontból. Persze, nagyon jól lett pozícionálva, hogyha ez szándékos volt, akkor azért, hogyha meg nyilván az ember ezt így magából hozza létre, akkor meg azért. De hogy hát így ez a profil, hogy, jó, hát az Echót lehet mint egy ilyen kritikai lapot hozni párhuzamba, de abban nincs meg ez a fiatalos lendület, mondjuk, vagy kevésbé és más a szerzői kör, ami hogy is mondjam, publikál ott, vagy megjelenik.

H. J: Persze. Meg a… szóval ez egy bonyolult dolog, hogy az Echo az ilyen… ott is volt egy-két olyan cikk, ami… tehát hogy valakit bírált vagy támadott, és akkor egyesek megsértődtek, csakhogy az Echo bele van ágyazva a pécsi kulturális életnek a rendszerébe. Tehát ilyen szempontból szűkös a mozgástere, mi meg, mondjuk gyakorlatilag tényleg azt csináltunk, amit akartunk. De egyébként nem is támadtunk senkit, és szerintem ez is jó volt, tehát ebben inkább egy ilyen önmegvalósítás volt. Tehát mi nem határoztuk meg úgy, hogy hú, mi vagyunk azok, akiket a csúnya rossz Jelenkor nem közölt, és akkor most csinálunk egy ilyen másik lapot. Vagy hogy hú, mi vagyunk a pécsi művészek, és most majd az egész nagyvilág hallja a mi hangunkat, meg mit tudom én, szóval ilyenekkel egyáltalán nem foglalkoztunk, és szerintem ezzel automatikusan túlnőtt azon, amire azt szokták mondani kicsit lekezelően, hogy ilyen helyi lap. Tehát így… és sokan mondták is, hogy folytassuk, meg csináljunk belőle nem tudom, mit. Akkor kezdett bejönni Magyarországra a cultural studies, hogy akkor legyen belőle ilyen cultural studies lap, meg mit tudom én. És mondjuk ha ezt meglépjük, akkor ugye az elsők között lettünk volna, lehet, hogy így lehetett volna egy profi irányba elmenni, mert biztos támogatták volna, meg minden. De nem különösebben, nem különösebben akartuk ezt.

D. A: És hogy érintett ez mondjuk így akár személyesen, a megszűnés.

H. J: A Leiszter Attila ő budapesti, de akkor itt élt Pécsen. Végül visszakötözött Budapestre és akkor már nem akart annyira foglalkozni ezzel. Akkor mi már ki is mondtuk, nagyjából a kilencedik szám után, hogy nem lesz több. De ez nem olyan, mint amikor feloszlik a Beatles, hogy az emberek szíven szúrják magukat vagy leugranak a kútba. Nem csináljuk, hát nem csináljuk. Meg akkor egyébként már mindenkinek annyi dolga volt, hogy nehéz volt mellette végigvinni ezt az újságot is. Utána még jött a Derrida-szám, ami úgy adódott, hogy jött a Derrida, és akkor az még legyen. Abban én nem vettem részt ténylegesen. Még akartunk egy Nők Lapja számot. Nem azért, hogy fényezzem magam, de elég jó ötleteink voltak. Olyan lett volna, mint a Nők Lapja kicsibe. Minden olyan lett volna, mint ahogy a Nők Lapjában van a rovat, csak mi írtuk volna, mi tettük volna bele: recept, de akkor így a mi receptjeink, sztárportrék, de a mi sztárjaink, olvasói levél, de a mi leveleink. Ezen még elpoénkodtunk sokáig,hogy milyen lehetne,de aztán végül nem csináltuk meg. Kettő volt, amit jó lett volna még megcsinálni, az egyik ez a Nők Lapja, a másik meg, hogy akartunk Rejtő Jenő számot, annak terepszínű borítója lett volna. Van egy barátom, úgy hívják, hogy Leitner Barna, nagyon jó festő, a terepszínű ruha, meg a katonaság a mániája.

D. A: Most már kezdi kicsit kinőni.

H. J: De abban az időben mindig ilyen terepszínű képeket festett, meg volt a délszláv háború, nagyon ügyes srác, elment az IFOR-hoz, szerzett támogatást az amerikai hadseregtől, és akkor egy ideig amerikai dzsipeket festett. Végül is nem kellett megtagadnia önmagát, mert amúgy is ez volt a mániája. Barna csinált volna terepszínű borítót. Ezt a kettőt még jó lett volna megcsinálni, de nem készült el. […] De az Attila (Doboviczki) is benne volt ám vastagon, csak most itt szerénykedik. Úgy tesz, mintha nem tudna semmit.

D. A: Mint kutató, hogy tekintesz a lapra? Milyen forrásértékkel bír a helyi kulturális mozgásokról?

H. J: Jó forrásértékkel bír. Több okból. Az egyik, hogy van olyan szám, ami kifejezetten valami nagyobb pécsi rendezvény köré szerveződött: volt az Alapzaj projektsorozat, ami képzőművészeti, zenei dolog volt, egy festő srác volt a motorja, a Keserű Zsolt. Ebben benne van az egyik Alapzaj projektnek az anyaga: fotók, kiállítások, filmkritika, tehát amik voltak. Ez például megmaradt, és ezt valamilyen szinten dokumentálja. De nagyon sok koncertről, kiállításról maradt valamiféle híradás, tehát ’96-tól ’98-’99-ig egy csomó minden nyomon követhető. De olyan nagy fókuszálási vágy nem volt, mert csomó mindenki, aki írt a lapba, az úgyis itt csinált valamit, és akkor közvetve bekerült a város is valamilyen szinten az újságba. A legtöbb dolog itt zajlott, amiről írtunk. A nagy idők krónikásai nem nagyon akartunk lenni. De egyébként szórakoztató dolog. Ha az ember úgy tud hozzáállni, akkor el lehet szórakozni egy ideig a lapszerkesztéssel. Volt egy-két vicces dolog. Beküldtük a pályázatot a Nemzeti Kulturális Alaphoz vagy a Soros Alapítványhoz, már nem tudom. Egyik este valaki mondja lelkesen, hogy „Képzeld, benn voltam az Alapítványnál és láttam a pályázatotokat abba a kupacba, akik nyertek. De ez nem hivatalos, csak szólok.” Más azt mondta: „Képzeld, benn voltam a Soros Alapítványnál, és láttam a pályázatotokat abba a kupacba, ahova azokat az újságokat teszik, amik biztos, hogy nem kapnak semmit. Úgyhogy ne is reménykedjetek!” Nyilván ugyanazt a kupacot látta ez a két ember, csak az egyik így fogta fel, a másik meg úgy.

Hallgató: Mi lett a vége?

H. J: Nyertünk. Egyszer a Magyar Narancsban volt egy cikk a Soros Alapítvány sajtótámogatási működéséről, amikor a Soros Alapítvány beszüntette a laptámogatást, volt valami visszatekintés, és abban minket is kiemeltek, mint a legkisebb összegű támogatás kapcsán, amit a Soros adott egy újságra. Pár százezer forint volt. Annyira nem volt kevés.

D. A: A Soros a kilencvenes évek elején nagyon progresszív szerepet vállalt a kultúra finanszírozásában. Ezt sokan vitatják, de tény, hogy nem nagyon volt más pályázati finanszírozási forrás. Van-e még valami, amit meg szeretnétek kérdezni?

Hallgató: Ez annyira élményszerű, annyira úgy tűnik, hogy jól érezték magukat ebben a légkörben, hogy nem motoszkál valamilyen jubileumi gondolat a fejében?

H. J: Nem, egyáltalán nem. Egyszer felmerült, hogy lehetne csinálni egy antológiát. A tíz számból összeszedni a legjobb cikkeket, aztán azt is elejtettük.

D. A: Ha nincs kérdés, vagy ha Jóska valami eszedbe jut… Konfliktusok? Kéziratokat nem küldünk vissza típusú?

H. J: A szerző egy bonyolult emberfajta. A Hizsnyik Dénest is megbántottuk, akivel még együtt kezdtük, aztán végül megharagudott és eltávolodott tőlünk. A Dénes nem értette meg, hogy azt kéne csinálni, amivel előre lépünk, és nem azt kéne csinálni, amit nem kell. Konkrétan azon vesztünk össze, hogy ő egy önálló betűtípust akart tervezni a lapnak. Na most, ha valaki látott számítógépes betűsort, az látja, hogy abban benne van az Istennek a betűje is. Miért kell egy újságnak, miért kell ahhoz felfedezni egy betűt? Ilyenre nincs szükség. Ilyen dolgokon ment a vita, végül megharagudott és elment. Volt olyan, hogy valaki küldött verseket, és nem közöltük, és írt egy levelet, hogy: „Nagyon jó, hogy nem közlitek, tisztelem az egyenes véleményeteket, csak mondjátok meg, hogy miért, mert az őszinte egyenes szó is többet ér, mint a hallgatás.” Akkor az Attila írt neki egy részletes levelet, amiben elmagyarázta, hogy miért nem jók a versei, és az illető megsértődött. Kiderült, hogy egyáltalán nem vágyik az őszinte bírálatra. Ilyen kisebb viták voltak néha.

D. A: Milyen volt az országos elfogadottsága a lapnak? Volt-e visszajelzés?

H. J: Volt egy sikerszámunk, a vámpír-szám. Az egyetlen számunk, ami gyakorlatilag elfogyott. Egy van belőle nekem, az otthon van. Háromszáz vagy ötszáz példányt eladni egy szinten nem kunszt, de sokszor egy könyv se jelenik meg több példányban. Azt nagyon jól fogadták, a Narancsban is írtak róla kritikát, szóval az a vámpír-szám az olyan értelemben is jól sikerült, hogy jó szakmai visszhangja volt, meg az összeset megvették. Több ilyen nem volt. De voltak jó visszhangok. Például, amikor pályáztunk a Nemzeti Kulturális Alapnál, akkor kellettek ajánlók, és Szabados Árpád, aki akkor a Képzőművészeti Egyetemnek volt a rektora, megnézte, és azt mondta, hogy tényleg tök klassz és írt ajánlást. Csomó mindenkinek tetszett tényleg. Írogattak olvasói leveleket is. A külseje is egyre jobb lett. Volt a Benda Balázs-emlékszám, ő szegedi irodalmár volt, valószínűleg öngyilkos lett, ez például az ő grafikájával a borítón jelent meg.

D. A: Ő egy olyan kultuszfigura, mint nálunk a Kiss Sanya, csak ő egy szegedi provokatőr…

H. J: Szóval ennek a borítója nagyon jól sikerült. Ezzel voltunk a tévében, ahol sikerült kicsit leszerepelnem. A Keresztesi Jóskával ketten voltunk, és kérdezték, hogy honnan jött az ötlet, meg ezek a szokásos kérdések, és persze hogy ki volt az a Benda Balázs? Véletlenül azt sikerült mondanom egyenes adásban, hogy „jó hogy itt ül mellettem Keresztesi Jóska, aki pont ott volt azon a bulin, ahol a Balázs kiesett az ablakon.” Ezt nem kellett volna belekeverni. Szóval lehet, hogy szegény tényleg csak kiesett azon az ablakon.

D. A: Pezsgő irodalmi élet…

H. J: Egyszer volt az TV2-n is valami portréműsor. Meg voltunk egyszer-kétszer pécsi Rádióban. Ha megjelent egy új szám, bevittük, és lehetett Déli Felhőt nyerni. Bejátszottunk valami zenét, metált és be lehetett telefonálni, és aki megfejtette, kapott Déli Felhőt. Gondoltam is, hogy ki az a hülye, aki betelefonál? De volt ilyen, és nyert is.

D. A: Asszem’ ez egy jó kis végszó. Köszönjük szépen.