Interjú Böszörményi Istvánnal és Kuti Lászlóval
Doboviczki Attila (D.A.): Akkor köszöntöm a mai két vendégünket, névsor szerint, meg a tőlem (maga mellé ülőkre mutat)… Böszörményi Istvánt és Kuti Lászlót.
Böszörményi István (B.I.) : Sziasztok.
D.A.: Mindketten… róluk annyit lehet tudni, hogy szobrászok, szobrászművészek. De azért első kérdésként ne rögtön szakmáról beszéljetek lécci, hanem egy kicsit magatokról. Hogy kerültetek erre a pályára, honnan, hány évesek vagytok, ilyesmi.
B.I.: Hátööö… amit elmondtál, tehát (nevet) szobrászok vagyunk, azzal foglalkozunk, ’64-ben születtem, akkor az egy fejszámolás…negyvenöt éves vagyok. Ööö, mi volt még? Hogyan lettem szobrász. Azt tovább tart elmondani, most egy kicsit ugorjunk.
Kuti László (K. L.): Én négy évvel vagyok kevesebb, negyvennégy éves vagyok. És hát az is nagyon hosszú, hogy én hogy lettem szobrász.
D. A.: Van időnk!
K. L.: A Böszével nagyon korán összehozott a sorsom, és tulajdonképpen neki ebben van némi része.
D. A.: És ti pécsiek vagytok?
B. I. .: Nem.
K. L.: Nem, egyikünk sem pécsi.
D. A.: És honnan keveredtetek ide?
K. L.: Hát én Mohácson születtem, és középiskolába Esztergomba jártam, és akkor.. hát igen, és aztán utána visszajöttem ide a megyébe, végül is a rokonságom meg a kapcsolataim ide, erre a vidékre kötnek. De mondjuk nem volt semmiféle ilyen elképzelésem, hogy miért is jönnék Pécsre. Akkor abban az időben még egyáltalán nem tudtam, hogy mi az a szobrászat. Gyakorlatilag semmi más nem érdekelt, csak a lányok meg a buli. Szóval ez. És akkor biológia-rajz szakon kezdtem, aztán akkor megismertem a Böszét, láttam hogy itt valaki farag fent a kertben, egy olyan srác, aki soha nem szólal meg, csak farag. Egy ilyen nagyon kuka srác volt. És a Bencsik István volt a… hát mondjuk úgy, abban az időben még volt olyan, hogy patronáló tanár, egy ilyen egyetemi csoportnak a kvázi osztályfőnöke (nevet) volt. Nem tudom, szerintem ilyen ma már nagyon régóta nincs, de abban az időben volt még ilyen. És ő tanított engem rajzból, rajzolni.
D. A.: Ez mikor volt?
K. L.: Hát ez ’84-től, egy év katonaság után, ’84-től ’89-ig. Aztán mivelhogy biológiára is jártam, növényélettanból egy évismétlésre kényszerültem, és azt az egy évet azzal töltöttem, hogy a Böszét követve a Bencsik István műhelyében kezdtem el követ faragni meg szobrokat csinálni, és valahogy úgy… nem tudom, talán ráéreztem az ízére, vagy elkezdett az egész jobban érdekelni. Sz’al valami végre elkezdett érdekelni, mondjuk így. És hát azóta úgy, mondjuk úgy, hogy karcolgatom ennek a dolognak a felületét.
D. A.: (???) név, szerintem róla biztos fogunk többször hallani, a Bencsik István (???) keresztül.
B. I.: Mindjárt kikeresem. (számítógéppel kezd el babrálni)
D. A.: De azért előbb hallgassuk meg Bösze, a Te történetedet is így nagyvonalakban .
B. I.: Hát én is megszülettem, csak nem Mohácson, hanem Szentesen, nem Esztergomba jártam gimnáziumba, hanem Szentesre, nem a drámai tagozatra, hanem a fizika tagozatra. ’83-ban kerültem Pécsre, biológia-rajz szakra, két és fél évig tanultam biológiát, akkor évet ismételtem honvédelemből, és utána már sikerült leadnom a biológia szakot, Bencsik Istvánnál tanultam a rajzot, illetve hozzá jártam a szobrászműhelyébe, ez napi kapcsolat volt, ugyanúgy mint a Lacának, és gyakorlatilag abból éltünk, onnét szívtuk magunkba a szakmát, a Bencsik István műhelyén keresztül. És akkor térjünk át Bencsikre pár szóban, vagy ne? Ne. Jó.
D. A.: Én előbb azt kérdezném meg, hogy milyen hely volt ez a nyolcvanas éveknek a második fele a főiskolán. Ti hogy emlékeztek erre vissza? Hát ugye ez a rendszerváltást megelőző 3-4-5 év.
B. I.: Ööö... nem tudtuk, hogy a rendszerváltást megelőző években járunk. (nevetnek)
D. A.: Báááár… ki tudja!
B. I.: De azért pofáztunk, és ööö… próbáltunk így a KISZ-en kívüli csoportokat csinálni, többek között itt a Szenesben is volt a Radiátor csoport, amiben extrémnek tűnő akciókat csináltunk. Az egyik legextrémebb akciónk az volt, hogy űberelve a hivatalos november 7-ei megemlékezéseket, elárasztottuk az iskolát orosz avantgárd plakátokkal, de tényleg, faltól falig, nagyméretűeket, kézzel festett plakátok voltak. Erre felkészültünk már augusztusban, idejöttek… rajzos csajokat elvittük az albérletünkbe, és akkor munkába állítottuk, „ezt fested, azt fested, amazt fested”, és akkor november 7-re teleraktuk az iskolát, győztek csodálkozni a Walczék (??), nem tudják ugye… (a hallgatókra néz). Ööö… hát ilyen élet volt, és akkor egyre jobban kinyílt a szemünk, sztrájkjogot akartunk, ez már ’87-’88-ban, akkor megint megfigyeltek minket emiatt. Akkor meg úgy volt, hogy ifjúsági parlament volt, és a Varga Iván barátom, akié volt a Szenes klub, ő mondta, hogy készüljünk valamivel, hát mivel, hát akkor írjunk egy felszólalást, hogy legyen, sztrájkolhassanak az egyetemisták, de hogy ne legyünk feltűnők, ezért walkie-talkie-val mentünk az ülésre (hallgatóság nevet), ilyen fejre csatolhatóval. Egyrészt bulira volt ez véve, nem tudtuk mi akkor, hogy lesz valami komoly változás. Hát így… igen.
D. A.: Laca, mire emlékszel?
K. L.: Nagyon jó időszak volt. Valóban, még nem látszott, hogy rendszerváltás lesz, vagy várható. Viszont az nagyon érdekes volt, hogy abban az időben így évről évre, tehát ahogy a ’89-et közelítettük, így egyre élénkebbé vált az egyetemi élet. A feleségem ’90-től járt, abban az időben alakult át olyanná, mint ma. És abba is, ennél fogva eléggé mély belelátásom volt. Viszont a nyolcvanas években valóban, tehát a politika az tulajdonképpen a nyakunkon volt, a bőrünkön tapasztaltuk az ilyen mindenféle egyéb ügyeket. Tehát én például együtt vörösboroztam Ormos Máriával, az A-kollégiumnak a kantinjában, annál fogva, mert létrehoztunk ’86 őszén a Kollégiumi Önkormányzati Testületet, aminek az lett az értelme, hogy Gyurcsány Ferencnek ki kellett költöznie az A-kollégium emeletéről, és ööö… bár egyesek szerint ez korábban megtörtént, és a mögötte levő KISZ titkárt, én már emlékszem ezekre a dolgokra egyébként nagyon pontosan, de az biztos, hogy abban az időben rendkívül sok ilyen politikai afférunk volt. Mondjuk a KÖT-ről, tehát a Kollégiumi Önkormányzati Testület annyit még érdemes megjegyezni, hogy ma még nagyon aktív politikusok voltak az akkor a kollégiumi igazgatók, neveket nem említenék…
B. I.: De, említsünk, hát a kis Bókay volt a kollégiumi igazgató, a képviselő úr, és elég komoly harcok voltak azért, hogy lehessünk kollégisták, vagy ne lehessünk, nekem nem sikerült.
K. L.: Mindenesetre a lényeg az volt, hogy ezek a dolgok abban az időben tehát nagyon közvetlenül érintették a… mondjuk úgy, hogy a társaságunk személyes életét.
D. A.: És milyen volt maga a rajz tanszék valójában? Mondjuk ami így a szakma szempontjából érdekes.
K. L.: Érdekes volt. (nevet) Hát a Rétfalvi Sándor volt a tanszékvezető, szerintem nagyon-nagyon sokáig még utána. Én hozzá is jártam, mert miután biológiából megbuktam, tulajdonképpen kikerültem a Bencsik-csoportból rajzilag, mert egy évvel lejjebb kerültem, és a Rétfalvi Sándor csoportjában kellett folytatnom. Ő is szobrász volt, vagyis szobrász, de vele valahogy más volt a kapcsolatunk. És nem is tudom, hogy szerintem neki is voltak tanítványai, olyan tanítványai, akik tulajdonképpen valamilyen módon a pályán maradtak, de… de Bösze, mi lehetett a különbség?
B. I.: Nekem az az érzésem… hát ööö… ugye a rajz tanszákről, majd visszatérünk rá. Most a Rétfalvinál van a fonál. Igen, voltak neki is tanítványai, akik vitték valamire. Nem túl szerencsés karriert futottak be, nekem az az érzésem, hogy a Rétfalvi egy életre megnyomorította őket, de hát ez ilyen teljesen pedagógiai szintű jellemzés. Abban az időben tehát… a Rétfalvi akkor jött ide, amikor a JPTE megalakult a tanárképző karból. Azelőtt a Soltra Elemér volt a tanszékvezető az új kőkor óta körülbelül, és megvolt egy nagyon békés menete a rajzoktatásnak. Negyedikben emlékszem, hogy mindenki mozaikot csinált, az arról szólt, hogy ilyen csempéket törögettek össze kalapáccsal, és év végére elkészült egy darab kép. Ehhez képest jött a Rétfalvi, és igen pozitív volt a tevékenysége, mert meghívta a Keserü Ilonát a Morvai Lászlót és a Bencsik Istvánt, és ez ilyen friss vért hozott a keringésbe, ővele együtt négyen voltak az újak. És abban az időben tényleg a Rétfalvi is progresszív személyiségnek számított a tanszéken. Még egy ilyen emlék, hogy mindig a Strabinger (??) Feri megmutatta a kismintázót, és hogyan lehet oda kulcsot másolni, és hát rendre elkobozta tőlem a Rétfalvi a kulcsot, de mindig volt pótkulcsom. Néha a pótkulcsot is elkérte, mert otthon hagyta az övét, akkor mondtam, hogy mindjárt hozom, addig elmentem a kulcsmásolóba, csináltam magamnak egyet, és ment ez a huzavona. Igazán nagy károkat a Rétfalvi már a 2000-es években csinált az oktatásban, amikor a művészeti karnak a … milye lett… dékánja. Nem dékánja, de intézetvezetője lett, és akkor a Bencsik-osztályt megszüntette, a Bencsiknek adott egy ilyen nyugdíjas állást, rajztanári állást, és ez ott akkor elég keményen érintett 10-15 embert, aki éppen folyamatban volt a Bencsik-osztályban, és egy eléggé szigorú, ilyen vonalas oktatást vezetett be, a Palotás Józseffel, ő kapta a Bencsik-osztályt, ugye a Gál Tamás addigra mér belefáradt, ő nem nagyon változtatott a dolgokon, és a Rétfalvi-osztály meg a Colin Foster - osztály volt… miért is jöttünk? (D.A.-ra néz, nevet)
D.A.: Hát hogyan emlékeztek mondjuk erre az időszakra, milyen mondjuk így, aktivitások, vagy milyen lehetőségek voltak az egyetemen kívüli, valamifajta kulturális, művészeti élet kapcsán? Tehát voltak-e ilyen meghatározó helyek, helyszínek…
B. I.: A ’80-as évek körül?
D. A.: Hát így a rendszerváltás körüli időre tegyük ezt.
K. L.: Hát akkor még a…
D. A.: Ugye a Művészetek Háza a ’80-as években alakult, de hát…
K. L.: Igen, de nagyon komoly alternatív művészeti élet folyt a ’80-as évek végén a Pécsi Galériának a kiállítás-rendezések közötti időszakában. Akkor még a Pinczehelyi Sándor volt a galériavezető, és a Gamus Árpád volt a helyettes, tehát éveken keresztül ők határozták meg a Pécsi Galéria életét, és a Pincehelyi Sándor korában még nagyon, hát tulajdonképpen ez a kultúrát érintő mély válság a Galériát még nem érte el. Fantasztikus művészeket hozott, és a Pécsi Galériában kiállítani magyar és nemzetközi szinten is egy komoly rang volt. Viszont azt is megengedte, hogy… általában csütörtökön volt galéria, vagy szerdán volt galériabontás, szóval volt ennek egy menetrendje, és a lényeg az volt, hogy a két kiállítás között mindig volt egy-két nap, amikor koncertek voltak, illetve alternatív kiállítások, bulik, party-k a Pécsi Galéria pincéjében. Ártani sokat nem lehetett, műtárgyak már nem voltak, mindenhol márványburkolat van, könnyen felmosható volt. Tehát tényleg minden folyt, és volt egy nagy adag mész, ha valaki mondjuk elintézte a falat, vagy leöntötte, vagy bármit csinált, vagy kiszögelt rá, vagy összefestette, akkor azt le kellett festeni.
B. I.: Zenekarokra még emlékszel?
K. L.: Zenekarok is voltak. Sok zenekar, a nyolcvanas években nagyon komoly alternatív zenekari élet volt, erről egy nagyon jó gyűjteményt csinált a Koszits Attila, a talán egy 3-4 évvel ezelőtti Echo-ban. Hát, ’ttudomén, a Milleneumi Földalatti Vasút, a… de nagyon sokan…
B. I.: A pécsi Pál Utcai Fiúk, a pécsi P.U.F. ami nem azonos a mostanival, a Lecsó-félével. Hát annak a Hardi Péter volt a frontembere, akit néhány hónapja temettünk. A Papp Kása azaz Papp Károly játszott benne billentyűst, az animátor, aki… hát Oscar-díjas filmben dolgozott, ebben a Péter és a farkas-ban ő animálta a farkast, ez tavaly kapott Oscar-t. Akkor a Weber Kristóf néha ott belépett a Kása (??) helyett, akkor a szivaros srác is ott basszusozott. Akkor az Odrobináéknak volt egy együttese, az Öregek otthona…
K. L.: Szóval jó élet volt, jó élet volt…
D. A.: És kiállítások szintjén mondjuk? Mi az, amire esetleg még így emlékeztek?
B. I.: (számítógép monitorjára mutat) Hoztam egy…
K. L.: Ebből az időszakból?
D. A.: Aha, ami így nem a hivatalos programban volt.
K. L.: Inkább akciókra emlékszem. Például a…
B. I.: Hoztam ilyen izéket. A kilencvenes évekből hoztam.
K. L.: Hát a ’80-as évek akciói közé, mondjuk ha azt mondom, hogy tulajdonképpen valamilyen módon az egyetemi élethez kapcsolódó volt. Egy igen látványos akció volt szegény – szintén megboldogult – Kis Sanya barátunknak a fákat óvó akciója, amikor több tonna vécépapírral Pécs összes fáját betekerte, és nagyon jól nézett ki, és aki nem tudott – magam sem tudtam erről - , egyszer csak láttam, megpillantottam Kis Sanyát egy hatalmas zsákkal, és tekerte fel a vécépapírt a fákra (nevetés) és ilyen nagy gézbe, vagy gipszbe öltözött alakok vagy múmiák képzettársítása jött elő. És hát olyan megindult lelkesedéssel és tűzzel csinálta, hogy rohant egyik fától a másikig…
B. I.: Voltak ilyen akciói. Most két dolog jutott az eszembe. Egyrészt ugye a Huszárik mozi, annak a helyén most nem tudom, mi van most, valami konferenciaterem. A Huszárik mozinak az előterében zajlott az élet igazán, jegyvásárláskor. Természetesen a jegyvásárlás az önkéntes volt, aki nem akart, az nem vett hegyet. Ott voltak a kiállítások, a megtűrt és a néha betiltott kiállítások meg akciók. Emlékszem egyszer az esztétika szakosoknak volt egy kiállítása, ahol ’ittudomén, ilyen volt, hogy kiraktak egy borosüveget, és alá volt írva, hogy Mindszenty József utolsó lehelete, azt például betiltották azt a kiállítást. Akkor ott is volt a Sanyának performansza, de akkor valószínűleg felfázott, mert ott feküdt a kövön sokáig, arról van fotó, csak nem ezen a gépen. Ööö… elmondom, hogy mit hoztam.
D. A.: Jó, jó, és akkor át is térünk a ’90-es évekre gondolom.
B. I.: A ’90-es évekből hoztam egyrészt egy ilyen válogatást, itt az elejét ezt megmutatom, itt a ’91-es művészeti szakközepes izé. (monitoron különböző képeket, dokumentumokat mutat) Lehet néhány ismerős még van. Az Erdős volt ott, a Knoll Éva az már meghalt, Kovács Orsolya nem tudom, hogy az a Kovács Orsolya-e, Rigó István, Szikla János… Tehát Erdős János Nagy festő, jó pécsi festő. Farkas László asz’szem szobrász, ő már nincsen, Kawaguchi kerámikus, Knoll Éva kerámikus, Kovács Orsolya művészettörténész. Valkó László azóta is van, festő, Rigó István szobrász azóta is van, Szikra János, festő, azóta is van. Akkor ballagott csoportban ugye Mosonyi Tamás van a pályán, nem tudom, látsz-e még mást (K. L.-ra néz) ő szobrász lett. És akkor ezt léptetem.
K. L.: Fenyves Márk egy nagyon híres balettos.
B. I.: De az nincs a szobrász…aaa… képzőművész osztályban. Az más volt, aki… Karl Pfahlernek ’91-ben volt kiállítása. Ez a hátlap, ebben az itt az érdekes, hogy van itt egy pecsét, „Konzum Áruház, Pécs legnagyobb bevásárló központja”. Ugye ma már semmilyen részről nem igaz, mert nincs is Konzum Áruház, és nem is az a bevásárló központ. Most az első mesteriskolás kiállításról néhány saját magunk által készített meghívó, izével… szitanyomattal készült.
D. A.: Egy központi helyen vagyunk, ugye a mesteriskola történetnél. Ugye a Horányi Özséb, bölcsészkari dékán, neki is volt szerepe abban, hogy megalakult a mesteriskola alapítvány. Ti hogyan emlékeztek erre? Hogyan alakult meg a mesteriskola? Mondjuk el a hallgatóknak pár szóban, hogy mi is ez.
B. I.: Ez két kérdés.
D. A.: Igen…sőt több is szerintem.
B. I.: Akkor az első kérdésre. Én ugye az Audinak a hátsó üléséből… tehát mi a Bencsikkel, abban az időben, amikor ezt szervezte, Villányban dolgoztunk, és naponta ott készítette a fellbach-i kiállításának az anyagát, nagy méretű kőszobrokat, és ugye úton, közben végig hallgattuk, amit mesélt, és mindig mondta – akkor készült a mesteriskola – tárgyalt az Ormos Máriával rengeteget, a (???) meg a Bencsik kezdte ezt szervezni, abból a célból, hogy a tanárképző karnak a rajz szakjáról kikerült tehetséges embereknek legyen egy továbbképzésük. És az Ilona meg a Bencsik István kezdte el ezt szervezni, később beszállt a Shrammer (?) Imre is, jóval később a Rétfalvi. A Rétfalvi kivárt egy teljes évet, hogy működni fog-e, és hát akkoriban a főatyaisten itt az Ormos Mária volt, ő volt a rektor. Tehát őnála előszobáztak a Bencsikék. És az Ormos Mária, habár kommunista volt, lehetett vele tárgyalni, és hát ugye a Bencsiknek ebben nagy gyakorlata volt, tárgyalni a kommunistákkal, és akkor így nyélbe ütötte a dolgot. (Számítógépre néz, az egérét nyúl) Közben nem tudom, mi van utána… ja, ez egy 70 forintos Picasso belépőjegy a ’90-es évekből. Igen, Nemzeti Galéria.
D. A.: És hány hallgatóval kezdte a mesteriskola a szobrászatnál?
K. L.: Hát öten voltunk.
D. A.: Öten voltatok.
K. L.: Öt emberrel kezdtünk. Hát volt a Bösze, a (?)Viszoczky Mária, a Zeke László, a Nyári Zsolt, meg én.
(közben D. A. és B. A. különböző fotókat keresnek a számítógépen)
D. A.: Akkor hivatalosan mikor jegyezték be az alapítványt, hogy indult? Mit tudtok erről?
K. L. Hát öö… én szerintem ’92 végén.
D. A.: És hány évig voltatok Nagyharsányon?
K. L.: Olyan három év volt a tanulmányi időszak. Na most ez egy független alapítványként indult, amit szépen lassan be tudtak tolni az egyetem alá. Az egész tulajdonképpen egyébként végül is a (???) képzésnek volt az előzménye, mert tulajdonképpen nagyon sok dolog, ami ezen a, tehát a mesteriskola évei alatt formálódott, tulajdonképpen ebben lett kipróbálva. És a mesteriskola évei alatt formálódtak azok a dolgok, amelyek tulajdonképpen az első DLA években semmiben nem különböztek a mesteriskola évektől. Akkor én elmondom, hogy itt miket látunk (fotókat mutat).
D. A.: Pont téged látunk, Laca.
K. L.: Igen, én vagyok valamikor. ??? szobrászművésszel. Én az ő szobrát kaptam. (képváltás) Itt ez a…
B. I.: Ez a Laca dolgozik a Bencsiknek a szobrával.
K. L.: Igen, én a Bencsik szobrán…
B. I.: Ez az Issei Amemiya ő vagyok én, ez a… Ugye Isseinek ???-nak Pécsen is van szobra, Uránvárosban az SZTK-val szemben az a hatalmas nagy beton szobor, két tüske így fölfelé.
K. L.: Ugye ezek a ’80-as évek elején készültek.
B. A.: Nagyharsány, Villányi szoborpark.
K. L.: Na most valamiről… egy pillanatra azért álljunk meg. Egy pár dologról azért nem beszéltünk. Hogy azért az ??? meg a Bencsik István amikor, tehát amikor a Bencsik István Pécsre került, tulajdonképpen mondjuk a szobrászati élet az után némiképpen egy kicsit jobban aktivizálódott ezen a részen. A ’60-as években nagyon, mondjuk szobrászat terén nagyon szegényen állt ennek a városnak a kínálata.
D. A.: Ugye azt hozzá lehet tenni, hogy a szoborpark a ’60-as években alakult.
B. I.: ’68-ban alakult, illetve ezt több évben ünneplik.
K. L. ’67-’68. ’68-ban készült a megyei KISZ bizottság által szignált alapítólevél, ami a villányi alkotóházban ki van állítva, és a mai napig ez az archívum ott elérhető. És hát előtte tulajdonképpen.. egyáltalán nem megkerülhető név a Kígyós Sándor neve, aki tulajdonképpen azon kevés helyiek közé tartozik, aki nem úgy jött, hanem rég… aki tulajdonképpen itt képezte ki magát.
D. A.: ??? a Szent István téren van egy …(??? nem hallható)
B. I.: A balett-táncosnő, itt van a főbejáratnál a Hasáb és gömb című munkája, ami eredetileg Villányi szoborparkban volt, aztán elvitték lemásolni már jóval a halála után, és akkor nem vitték vissza Villányba, hanem akkor ide helyezték el. Van még egy szobra itt a közelben a Kígyósnak, az pedig a Rókus utcának, a lépcsős utcának az elején ez a ???-szerű szobor.
K. L.: Igen, e a virág…
B. I.: A Kígyós az autodidakta volt, egy ilyen kultúrházi, egy ilyen népművelő, valamilyen vonalon. Debrecenből származik, ide került Pécsre, Pécsváradra, és itt is tanított ezen az egyetemen, a népművelés szakon tanított esztétikát. Képzőművészeti esztétikát tanított, és nagyon szerettek hozzá járni a hallgatók.
K. L.: Szobrásszá itt vált, méghozzá olyan módon, hogy a villányi szoborparkba járt le dolgozni. A Botz Gyulával, aki egy szintén bennszülött, mondjuk. És hát nagyon sokan jártak a Képzőművészeti Főiskolára annak idején. Orosz János…
B. A.: Aztán külföldiek is voltak már akkoiban, de most így hirtelen nem ugrik be.
K. L.: Igen, csak a ???-ról jutott ez az egész dolog az eszembe, mert hogy az a fajta technika, amivel az az uránvárosi betonszobor készült, akkor ő hozta be Magyarországra ezt a minőségű betonszobrászatot. És a Kígyós Sándor ezt a Kővirág c. szobrot egy ilye nagy akció keretében hozták létre a ’80-as évek közepén.
B. I.: ’70-es évek.
K. L.: Ja, ja igen, ’70-es évek végén.
D. A.: Ugye ez a szobor, az előbb már nézegettük ennek egy elég jó kis története van. Ugye ez volt elhelyezve a volt pártház, ami most a Baranya Megyei Kulturális Idegenforgalmi Központ, annak a sarkán. Hát amikor ezt a szobrot felavatták, nagyon komoly vita alakult ki ennek kapcsán. Volt korábban egy… Lenin szobor volt?
B. I.: Igen, hát a ??? Sándor Lenin szobra volt, azt is meg tudom mutatni, itt van. Ez az utolsó napja a Lenin szobornak.
K. L.: Krassó Györgyöt és Böszörményi Istvánt látjuk, amint küzdenek a Lenin szobor eltávolítása ellen. Krassó György a Politikai Foglyok Országos Szövetségének elnöke volt 1989-ig.
B. I.: Igen, én a Krassót nagyon nagyra becsültem, mert ő fordította a Bill Lomax(?)-nak, egy fiatalembernek a könyvét, Magyarország 1956. Szamizdatban én olvastam, Krassó fordította. Jóval idősebb volt a Bill Lomaxnál, viszont megjárta a Kádár börtöneit, és volt valami lövése a dologról, és ő nem lefordította, hanem konzultálta, és gyakorlatilag együtt átírták a Lomaxnak a könyvét. Ez egy író-olvasó találkozó, csak meglehetősen szerencsétlen körülmények között, mert itt ellentétes oldalon vagyunk. Én is éppen a Lenin szobrot védem. A Krassó meg le akarja fújni, és a kezemben van egy vörös neolux, amiért éppen küzdünk.
BI:. Ezt a szobrot egyébként a Mikus Sándor csinálta, akinek annyi köze van a Bencsikhez, hogy ő volt a professzora az akadémián a Bencsiknek. Ugye a Mikus csinálta a nagy Sztálin szobrot, amit annak idején ledöntöttek
K.L.: Csizma
B.I.:Csizma téri szobrot, kicsi a világ
D.A.: Ugye melyik filmben van az amikor valaki az ujját…
Hallgatók: Csini baba
B.I.: bár ez eonnak a szobra….
Na akkor visszatérve ez került a helyére és ott is állt majdnem két-három évig. Folyamatos atrocitások érték a szobrot. Itt épp egy ilyen…. Egy kicsikét sérült nőszemélynek a festése látható rajta . De az lett a történet vége, hogy néhány év múlva leszerelték ezt a szobrot, addigra az üveg posztamensét rendesen összetörögették, a szobrot összezúzták, úgyhogy egy új posztamens, egy sütői kő posztamensen, a Sár Erzsébet Múzeum Udvarába megtekinthető védett helyen a szobor.
Ő a Zeke Laci az első mesteriskolás hallgatók egyike
K.L.:Fél évig járt oda, mert… megnősült Párizsba. Aztán el kellett mennie. Eljött érte az apósa
B.I. vad házasságra lépet… egy francia csajjal,…aki… Cecillel.
Tehát élt egy Cecil nevű csajjal, nem tudott franciául, a csaj nem tudott magyarul. Együtt voltak egy kis présházban fél évig. Aztán eljött az após és elvitte mind a kettőt Párizsba és többé nem láttuk.
Ő. Ez egy daruzás Fujimiben. Itt a Farkas Ádám van a targoncán, nem látszik csak a könyöke. Ugye hát az Issei Amemia???? Szóba jött, az ő révén módunk volt Japánban dolgoznunk. Lacának is meg nekem is. Hát erről az én dolgaimról van fényképem. Ezt a Hozimi Joshimida nevű szobrász fényképezte rólunk. Itt van Issei Amemia Suvában van ez lefotózva. Ebbe a tóba temették a Kagemusha az árnyéklovasban a nagy hadúrt.
Oroszi Csaba(32:32) ugye 90’-es évek festőművész munkaruhában látható. Ja és István aknán készült ez a kép is. István aknáról tudni kell, hogy ugye hát
D.A.: arról néztünk egy videót valamelyik nap
B.I.: hát személyesen érintettek vagyunk a Lacával is. A Bencsiknek ugye ott volt a lakása, Önkormányzati lakása egy volt iskolaépületben és egy nagy faragó színnel mögötte egy műhelyt, egy kőfaragó műhelyt, kőszobrász műhelyt alakított ki. Akkor, amikor még üzemelt a bánya, sőt még építettek egy aknát, a 3-as aknát úgyhogy tele voltak bányászokkal, építőmunkásokkal, Lengyelekkel, Magyarokkal. Zajlott ott az élet, volt egy művelődési ház ott lehetett sört venni mást nagyon nem, kis bolt volt és… ma ahhoz képest… amikor bezárták a bányát a mester iskola oda települt a bánya épületbe
K.L.: bányaigazgatóság épületébe
B.I.: bányaigazgatóság épületébe, ott készült ez a fénykép is ott festettek a festők. És ugye a lomokat a.. guberálták a bányában, rengeteg nyersanyagot lehetett találni…. Kábeleket, mindent amit lehetett… Olyan fotó most éppen nincsen
Ez a Parti Galéria, még egy kultusz helyszín, egy szilveszter a Parti Galériában. Kuti László
D.A.: az a Lovasi
B.I.: Lovasi meg a Cili
Itt a Weber Kristóf és a Konkoly Gyula. Még mind a ketten fiatalon. Weber Kristóf..
K.L: Konkoly Gyula volt a…festészet b csoportjának vezetője… két festőcsoport volt mert nagyon sokan voltak a jelentkezők, de aztán egy sajnálatos félreértés folytán a Konkoly Gyulának távoznia kellett.
B.I.: ő Gyula tanítványai egyébként szinte mind pályán vannak és dolgoznak is
K.L.: fele
B.L.: ez Kuti Lászlónak az egyik nagyon régi szobra
L.L:: marihuana
B.I.: marihuana szobra
Gyenis Tibor látható a szögletes napszemüvegben ugye ő is a pályán van ugye médiaművész fotós festő lett. Mellette meg én. Ezek ilyen együtt fotózások.
Kis Sanya akit említettünk a szemüvegben. Hátul a performer. Ugya Wéber Kristóf előtte
D.A.: akkor a Parti galéria hol működött.
Egyszerre: BI, KL: a Parti Galéria a mostani
K.L.: Múzeum Galériában
B.I.: a kőkertben.
Apropó kőkert, azt még elmondom, hogy több ilyen kezdeményezés is volt. Ez már szigorúan a mai helyzet, többen egymástól függetlenül a kőkertből Székely Péter szobrokat szét akarják pakolni a városba. Egyik a Sárkány Józsi ővele már perlekedtem emiatt, a másik pedig Budapestről egy-egy véleményező írta azt és meg is jelölte a helyszíneket, hogy Uránvárosba meg ide meg oda szétpakolni. Mi ott voltunk a Lacával, amikor Székely Péter állította föl a szobrokat, úgyhogy tanúsíthatjuk, hogy ezek a szobrok Székely Péter akaratából vannak ottan, mondhatjuk akár végakaratnak is, mert már elment az idős mester.
Ugye a Hide, akinek a hátát láthattuk Villányba. Ez Fujimibe készült. Tehát őőő úgy válogattam, hogy az összefonódásokat Hidetoshi Takahama nevű szobrászról van szó. Tehát szintén közös kapcsolat, mindannyian ismerjük itt a…
Csoszó Gabriella. Ő fotós lett egyébként szintén Bencsik osztályba járt korábban Nyári Zsolttal, Lovasi Andrással egy csoportba.
Ő a Nyári Zsolt épp Villányba. És ott is egy Lenin, Ceglédről származik. Ugye 91-ben volt egy szimpózium Villányban itt van róla egy kis album. Ott a leszedett Lenin szobrok helyére készítettek Japán és Magyar szobrászok ő autonóm köztéri munkákat. Érdekes végig gondolni azt, hogy azt hiszem a 7 szoborból hány került és hány van még most is ott ahova szánták, nagyon kevés. Ugye az Issei Amemyáét ledöntötte a szél és tönkre ment, a Bencsik Istvánét ugye eltávolították Pécsről, a Rigó Istváné nem került e helyére. Ez a Rigó István szobra, bocsánat ez. A Hidetoshi Takahama szobra öö tehát ennek a Hidének a szobra Cegléden van. Ő az első aki a társaságból izé. A másik Japánnak a szobra szintén nem került kiállításra, mert a zsűri nem találta arra méltónk, meg a kollegák se . és a Farkas Ádám szobra, ami Recskre készült, szinte ilyen fusiban, az nem Lenin szobor helyére készült, az van még a helyén. Tehát úgy a 7-ből kettő ami nagyjából eredményes lett. Akkoriban többre számítottunk. Ugye Issei Amemia nagyatádi szobrának egy kisebb változata. Ő ezt tekinti a legjobb munkájának.
K.L.: ez a Nagyatádi szimpóziumnak a logója
B.I.: igen. Jelkép értékű szobor. Ebből él a mestere
K.L.: ez lett
B.L.: mindenhol ezt mutogatja
Ez ilyen villányi életképek. Itt laktunk. Pufajkában, ugye ez a munkaruhánk, így éltünk nagyjából. Bent is ezt hordtuk mert nem volt túl meleg
D.A.: tehát ez Nagyharsányi
B.I.: igen. Ugye nyáron, nyári fotó
Tompa: Lehet kérdezni? A Nagyharsányi szoborpark jelenéről tudtok valami izgalmasat mondani. Tehát mostanában mi történik ott?
B.I.: a Gyimóthy-villát felújították, ez számomra azért egy fájó seb, mert nagyon szép lett, csak ugye az már nem a mi villánk. Aktív szobrászati élet nem zajlik és valószínűleg nem is fog
K.L.: Hát… vannak tervek
B.I.: tényleg te szervezel, te beszélj
K.L.: Nem szervezek, hanem a Váczi Réka szervez
D.A.: Ő a jelenlegi igazgató asszem
K.L.: igen, ő az alkotótelepnek a jelenlegi igazgatója. Ő más és más profilú programok kerültek előtérbe. Részben ezt alkalmassá tesz az új tér, meg a fűtés sokkal jobb lett, illetve a szigetelés. Tehát kisebb konferenciáknak, ilyen nagyon sok építészeti konferencia van általában a helyen. Magában a szoborparkban komoly munka utoljára akkor volt amikor a Bencsik mestere 75. szülinapjára készült ami itt a Várfal Sétány, Aradi Vértanúknak a lenti részén volt kiállítva, tehát azoknak a szobroknak az elkészülése volt az utolsó nagyobb akció.
Most idén szervezünk a Rékával közösen egyet, de lehet, hogy az egész dugába dől, mert gazdasági válság és a pénzek ezt egy kicsit elapasztják
D.A.: illetve volt még egy az Ördög Katlan….
K.L.: az Ördög Katlan fesztivál, illetve volt a Ladi…..
D.A.:….. az is Rékának a kezdeményezése volt első körben
K.L.: illetve volt a művészeti szakközépiskolának vagy gimnáziumnak a Labirintus programja, ami hát te ott voltál. Egy 3 hétig tartó projekt volt. Az is inkább egy ilyen összművészeti dolog, nem kifejezetten szobrászat
D.A.: csak ha már a jelenéről beszélünk akkor érdemes kitérni a köztes időszakra is, tehát volt a 70’-es évek, a hőskora, aztán volt ez a mesteriskolás
K.L.: igen, az egy ilyen neo reneszánsza… az első 3 év mindenképp
D.A.: átmeneti…. És az a 90-es évek második fele, meg a 2000-es év az így teljesen… az volt az amikor így… zuhanórepülés
B.I.: egy külön beszélgetést is… én 87 óta vagyok Villányban tehát még a hőskornak a végén, egyébként akkor azt is lehetett tagolni, tehát a külön 70’-es évek, ugye 85 körül a Mathiasnak való érkezése, az utána levő dolgok. Egy komoly mérföldkő van
D.A.: Mathias?
K.L.: Mathias Hietz- lindabrunni szobrász szimpóziumnak a mestere, aki egy nagyon komoly osztrák szobrász volt, tulajdonképpen az európai szimpózium mozgalom megújítójának volt jó barátja a Karl Prantl-nak aki az első szimpóziumot létrehozta 1957- ben. Tulajdonképpen onnantól kezdve vannak ilyen szobrász szimpóziumok. Tehát a szobrászat ilyen típusú akciója, tehát hogy összejönnek egy helyen és valahova leraknak szobrokat
B.I.: és a Mathiasról tudni kell hogy volt egy ilyen fejlövése, hogy egyénileg nem jó szobrot csinálni, kollektíven kell szobrot csinálni, és meglehetősen baloldali érzelmű ember volt, akkor azért akkoriban minket nem érdekelt, viszont volt ez a közös, kollektív arbeit-ot erőltette, akkoriba ugye ez sokkal inkább létező alternatíva volt, tehát a lindabrunni műhely nagyrészt erről szól. Villányban is voltak rá kísérletek, egyrészt amit a Mattiasék csináltak a színháztérbe. A villányi szoborpark alsó lépcsőjén van egy színháztér, illetve a mit később 88-86 között Colin Fosterék csináltak. Ott azért már látszódott, hogy ez a műfaj egy kicsit haldoklik, és voltak abból kitörési kísérletek. A Colin meghívta a George Dubon aki kerek perec megtagadta a kollektív munkát és csinált két nagyon jó szobrot. Ebből az egyik még mindig áll, a másikat már tönkretették. Ő így vett benne részt, hogy adta a nevét hozzá, utána meg nem csinálta együtt a többiekkel hanem megcsinálta a maga szobrát, meg csajozott.
Tehát Villánynak ez az első nagy korszaka, a 88-as szimpózium végéig. Utána volt egy rövid haldoklás, a feltámasztás 91-ben a Mesteriskola betette oda a lábát, az egyetem, illetve akkor még csak a Mesteriskola, és az tulajdonképpen még egy évtizedig életben tartotta a dolgot, és utána volt egy második átmeneti korszak, ahogy az egyiptológusok mondják ami nagyon lerombolta az egészet és abból már csak ilyen rövid fellángolások születtek.
Most az a szörnyű Villányban, hogy akárhányszor oda megy az ember szobrot csinálni, mindig először műhelyt kell csinálni, utána szobrot és ez mai napig így van.
D.A.: hát ez nehéz, az infrastruktúrát újra életre kelteni… Bösze, mit hoztál még?
B.I.: végig pörgetjük. Tehát itt Villányban a Kuti Lászlónak a Lebegő című szobra van. Itt a Laca, tízen valahány éve, akkoriba lánya született, mellette Horvát Ottó majd neki is látjuk a szobrát. Ő a Kotormán Laci. Ő nagyon jelentős szobrász a Lili lányával és az Ábel fiával. Az Ábel most végez a mi iskolánkban, most ötöd éves, nagy 20 éves nagy melák lett belőle.
Itt egy olyan kép ami ma már nincsen, ez a szobrom már nem Villányban van.
D.A.: Hova került
B.I.: a művészeti karon, a régi kollégium előtt van, kicsit mohásabb már. Itt egy éjszaki fotózást látunk a faragószín tetején, télen éjszakai fotózás. Mohácsi András világítja a szobrot egy ilyen lámpával.
Ez egy Japán szimpózium, összefonódások a Bencsik barátja Dikephalos Kostas , ő a Bencsik beajánlotta Fujimiba és onnan meg Kitakyushuba (?). Itt együtt dolgoztunk a szimpóziumon a Kostasszal. Ugye a Nyári Zsolt akit már említettem, a Hanakot ott ismertük meg a Kumazawa Hanakót, elcsábítottuk Villánya, egy évig bírta a kiképzést, utána továbbment Olaszországba, máig is ott él. Gyakorlatilag felhagyott a kőszobrászattal, és érdekes ilyen kicsit illusztráció szerű női rajzokat készít le lehet tölteni az internetről. Ilyenek volt a markáns kőszobrai. Ez egy ilyen tonnás körülbelül. Icike-picike ki talpacskák felfújt lufi figurákat csinált.
Ez a Nyári Zsoltnak a Japánba készült szobra ugye fekvő helyzetben.
Ez én volnék ugyan ott Kitakyushuban. Ez a Hide, akinek már két munkáját láttuk, a Villányit meg a Fujimiben levőt. Ez a Kitakyushuban levő munkája.
Ugye a Kostas aki puszilós ő a görög, mellette egy román srác a Paraschiv Alexandru, ő is visszatért később Japánba. Ez a szimpózium nagyon olcsó, itt tényleg ilyen zsebpénzt kaptunk, körülbelül annyit mint egy tanári fizetés most, de aki visszajutott Fujimibe, ott sokat lehetett keresni.
Kotormán Laci szintén Japánabn, egy ilyen tea ivás közben. Ő az Isszejinek a szobrát csinálta. Laca is meg én is sok szobrát csináluk az Isszaji mesternek. Na itt a Laci kitalált ilyen szerszámújítási dolgokat… de ő alkalmazta ott, ugye két forgó koronggal feni egymást, illetve itt is..
K.L.: Na ezt találta ki ő
B.I.: Széjjel hajtogatja térbeli irányba a gyémánt szegmenseket, és akkor nem szorul bele a gránitba a korong.
Ez a munkája amit csak úgy mellesleg az Issei szobra mellett készített. Ez egy olyan vizes dolog, hogy folyik le a víz, és ha átbillenti, olyan fotóm most nincs, akkor a csőnek a belsejében van egy luk és visszafolyik az eredeti tartályba. Tehát ilyen cirkulációs munkái voltak.
Abe csan (Yasumishi Abe) volt középen, szintén japán srác, eltűnt, valahol Mexikóban él és nem lehet tudni a címét. Nagyon jó szobrász volt. Ugye a Kotormán Laci
D.A.: és hogy néztek ki ezek a kollektív munkák egyébként? Tehát volt valakinek egy elképzelése és azt valósítottátok meg sokan?
K.L.: a Bösze dolgozott kollektív munkán én tulajdonképpen sosem. Tehát esetleg olyan kollektív munkán dolgoztam, ahol a szobrászok összehangolták egyéni munkáit, de hát általában nem. Például a Rajka melletti Három Határ szimpóziumon tulajdonképpen volt hat szobrász, ott volt a Mathias Hietz is a Bencsik is. Mathias Hietz nem tudta végigverni hogy olyan jellegű kollektív munka legyen. Mindenki a Saját országa területére berakta a szobrát a határ találkozó pontra. Egy darabig látogatható volt, de most nem
D.A.: És menyire folytatok bele ezeknek a szimpóziumoknak a nyilván mint résztvevő kevésbé, de mennyire láttatok bele esetleg a szervezésébe, szerveződésébe, itt előbb az anyagi háttér előkerült. Gondolom Japánban azért húzósabb tiszteletdíjakat tudta adni, meg a feltételek is hogy is mondjam …. Voltak
B.I.: az itthoniba beleláttunk nagyjából hát a szemünk előtt szervezték a nagyokat, a kintibe meg természetesen bele érkeztünk.
A kollketív munka, én részt vettem többször is ilyen kollektív munkába, számomra mindig nagyon kellemetlen volt és hát ez a folyamatos visszafogás ahogy a gyeplőt húzzák vissza, ne ezzel túl sok dolog van, sokáig kell faragni, legyen valami egyszerűbb. Én úgy határoztam meg, hogy ez olyan mint a matematikában a legkisebb közös többszörös, vagy méginkább a legnagyobb közös osztó tehát mindenféle képen a kollektív munka az gyengébb mint bármelyikünknek az egyéni teljesítménye, pláne összeadva. Számomra ilyen szempontból kudarc volt. Általában nem ez történt, hanem az volt, hogy a legerősebb akaratú embernek a tervét készítettük el sokan. Volt úgy hogy a Mattiasét, volt úgy hogy valamelyikünk ötletét a Mathias rámutatott hogy ezt és akkor ezt, de mindenféleképen tekintély elvű volt, ilyen orwelli volt kicsit
K.L.: erről nem tudok
B.I.: ez a Horvát Ottó szobra, ott áll a Laca mellett, ez az Angliában levő szobra a Horvát Ottónak. Ez egy 86-87’es kép Villányból. Akkor már nem volt targoncánk, hanem két fajta kőmozgatás volt. A egyik ez a Flasch und zug elnevezésű kézi daru. Jaj tényleg ez egy tankönyvi fotó. Itt van mellette ez pedig egy hébér, és itt pedig a pengölő kocsi. Nem szándékosan de ezt tényleg megtartjuk valami tankönyvbe. Egy pengölő kocsival bohóckodunk éppen.
Ez a lahri kiállítás, ezt a Zeitung képet azért tettem be mert benne van a Bencsik szobra, egy egészen jó fotó egészen jó környezetben. Ugye a Nyári Zsolt szobra, itt a Bencsik szobra, két helyen a Nyári Zsolti, az én szobromnak a luka, és a következő kép miatt tettem bele, mert itt van egy fotó ami egy ilyen életben maradási pillanat, nagyon mosolyog mindenki mert itt zuhant le a Bencsik szobra bele a gödörbe és mindenki túlélte a katasztrófát és a szobor se törött össze. Lehet hogy ezt a képet a mester nem látta, és utána helyére tettük. Nem volt ott a mester amikor daruztuk a szobrát.
Ugye a lahri kiállítás Németországban volt, egy nagyméretű szobor kiállítás egy közparkban. Ez az én munkám, ez a Kotormán Laci munkája. Egy ilyen billegős szobrot vitt, aztán ennyi maradt belőle, aztán szintén egy daruzási baleset után letörött a lényeg róla. Ez a Laca szobra, ez épségben maradt kicsit rossz a fotó
D.A.: ezt már láttuk az előbb
B.I.: Mohácsi András szobra ugyan ott, ugye ilyen közpark, állatkert, flamingók mászkáltak a szobrok között. És egy másik történet a 90-es évek végére, ez a kettedik ételszobrász szimpózium, ahova arra készültem, hogy csináltam ezeket a vasvázakat a Jókával.
D.A.: jók ezek a…
B.I.: mutatok igen. Ez a skinhead konyec című garffiti szintén a 90’-es évek végéről. Talán emlékszek rá
K.L.: ez ott van a rács mellett
B.I.: talán egy kicsit… nem ez már nincs,már átfestették.
És akkor erre a vasvázra húst kötöztünk, ugye ételszobrászat, és forgatva megsütöttük nyárson mint egy izé.
Aki itt égeti a Lénárd Anna ugye ő megkért hogy vegyem le az internetről a képét, úgyhogy ez most csak itt és csak most.. mert ő valamilyért most komoly művész lett és nem vállalja… vegetáriánus lett.
Gyuris Robi. Ő kicsit ilyen pálya szélén levő keramikus, de volt egy hatalmas nagy akciója, mutatta nekem, a redukciós égetés. Ugye a redukció a kerámiában az, amikor a forró, át tüzesedett anyagtól hirtelen elveszik a levegőt. Általában szalmát bedobnak a kemencébe és az elvonja onnan az oxigént. Na a Hauni Hungária és akkor ott is meg kell állnunk egy pillanatra. Ott dolgoztunk a Hauni Hungáriában ipari körülmények között nagyon gyönyörű gyárban, szuper műtermekben, és ott a Robinak volt egy kerámia égető kemencéje, és úgy redukált, hogy hatalmas nagy olaj tálakba belenyomta a forró kerámiát, amikor kihúzta óriási tűzzel lobban az olaj. És ugye olajba hűtötte olaj nélkül és egy nagyon érdekes redukciót, nagyon látványos redukálás. Általában az akció látványosabb volt mint az eredmény,nem túl szép tárgyak lettek, de nagyon jó kis találmány volt.
D.A.: Ha már így szóba került. A Hauni-ról (?) egy pár szóban meséljetek. Ez ugye a Dieter Eppler (?) féle történet.
K.L.: Hát igen, ő a kulcs név. Sem előtte, sem azóta nem találkoztam olyan emberrel, aki mondjuk ennyire lelkes és elkötelezett támogatója lett volna a kortárs képzőművészetnek. Mondjuk úgy, hogy Magyarországon nem teremnek ilyen kaliberű művészettámogató, vagy mecénás emberek. Az Eppler úr a ’90-es évek közepétől lett a Hauni gyár igazgatója, amikor német tulajdonban került. És tulajdonképpen nagyon szerencsésen ez a gyár megúszta azt, hogy ma egy romhalmaz legyen. És kiváló kondíciókban adta át az utódjának, akinek az első tevékenysége az volt, hogy az összes létező művészeti tevékenységet kidobta a gyár területéről, kiirtotta. És, ööö…
Böszörményi István (B.I.): Kohlmann Józsefről van szó, hangozzék el a neve.
D.A, K.L. (nevetve): Zengje majd a dicső múlt…
K.L.: Epler úr azóta nyugdíjas, és Ausztriában egy rendkívül magas színvonalú öregek otthonában tölti az éveit. És nagyon ritkán ellátogat Pécsre, tulajdonképpen interneten követi a pécsi eseményeket.
D.A.: Ugye az volt, hogy többek közt az üres kapacitását felajánlotta…
B.I.: Igen, a fénykorban, egy irodaháznak két emeletét rendezte be műtermeknek. A felső emeletén, a főiskolának, a Lantos Ferenc osztályának műtermei voltak, és egy emelettel lejjebb pedig szabad művészeknek voltak termei egy teljes emeleten. Sokan regélnek nekem arról, hogy a művészeknek ezekben a lerombolt gyár területeken, meg csarnokokban milyen jó alkotni. Nekünk kérem szépen, ott a szemünk láttára nőttek ki a hatalmas épületek földből, úgyhogy nem igaz, nem csak romhalmazban lehet a művészeknek alkotni, hanem prosperáló körülmények között is. Ott építettek, csarnokokat is.
K.L.: Igen, igen…
D.A.: Igen. Nekem mutatta egyszer az Eppler, a Bocz Gyulának egy fa plasztikáját, egy domborművét. Egy alkalmazottja hozta be, aki mondta, hogy amúgy disznóól ajtónak használta, sőt disznóvágáson azt leakasztották, megmosták, és azon vágták a disznót. Ennek a fa domborműnek a hátoldalán… Hát igen, kinek mi a műtárgy. Ő visszaemelte műtárggyá.
B.I.: Igen, annak a szobornak ez a története. És akkor vissza kell menni az időben a ’70-es évek elejére, ’60-as évek végére. Bocz Gyula fiatal lakatosként dolgozik a Sophiane gépgyárban, ennek az elődjében. Kialvatlan, mert éjszakánkként szobrokat farag otthon. Akkor volt egy másik főnöke, annak a nevét most nem tudom, de a Bükkösdi Laci nagyon szépen leírta, ugye majd ő rá is kitérünk. Ő felajánlotta a Bocz Gyulának, hogy fizetésért járjon be a gyárba, és ott készítse a saját programját, a saját szobrait. Sportállásban csinált először a Bocz Gyula egy triptichont, ami ki is volt állítva a Pécsi Galériában, utána a Sophiane gépgyárban volt még sokáig. Amikor ez az igazgató elment, akkor volt egy ilyen sokk, eltűnt ez a szobor. Amikor a Bocz Gyulának volt egy gyűjteményes kiállítása, és ment ezért a szoborért, akkor egyrészt a három darabból csak egyet talált meg, és még el is zavarták. A ’90-es években, amikor a Dieter ezt megtudta, akkor ő felhajtotta, kikutatta, hogy hol vannak ennek a szobornak a maradványai, és restauráltatta, összeszedte. Ugye szobrot vásárolt, ott a Hauni gépgyár előtt… És még annyit a Dieterről, hogy nekünk is adott munkát. Nem érte be azzal, hogy műtermet ad, hanem fizetős melókat is kaptunk. A Nyári Zsolték csináltak egy nagy kőintarziát, akkor én részt vettem egy japánkert építésében, amit egy világítóudvarban csináltunk. Feleségemmel megterveztette, velünk kiviteleztette. Nyári Zsoltnak adott több kőmunkát is.
K.L.: Csak még egy apró adalék. A Parti Galéria a Múzeum Galériából, Sárkány József és még néhányak áldásos tevékenységének következtében, el kellett jönnie. A jelenlegi Parti Galéria ingatlant, a Dieter Eppler vásárolta nekik.
(Képeket mutogatnak. 59-62. perc)
B.I.: Na ez itt már lehet a ’90-es évek vége. A rárósi pusztán van, Hódmezővásárhelyen, egy kiállítás. Aminek az időpontja 1999. augusztus 11-e. Emlékszik valaki erre? A napfogyatkozás, igen. Ezen a pusztán a hódmezővásárhelyi önkormányzat segítségével, és a Laciék szüleinek tanyáján született meg ez a kiállítás.
K.L.: Kotormán Lászlóról van szó.
B.I.: Ide a nagy méretű szobrokat darus autóval szállította az önkormányzat, és úgy állították ki, szinte olyan alföldi, villányi körülmények között. Ő a Kotormán Laci (képen mutatja, majd a többi képet is), ez is egy ilyen vizes-billegős szobor, ezt is meg lehet dönteni. A következő: Colin Fosternek, a mostani Művészeti Kar dékánjának, egy szobra. Ezután Kotormán Norbertnek a műve. Ezek hangszerek, rájuk lehet ülni, és dobolni rajtuk. Takács Máté is ott volt, ez Miklya Gábor munkája; Karczag Éváé, ő járt félévet Villányba, mester iskolába.
K.L.: Két hétig…(nevetve)
B.I.: Két hétig, igen, bocsánat… (ő is felnevet)…Ez itt Mohácsi Andrásnak a Mohalit című kompozíciója. A következő képen Kotormán apuka a jobb szélen, ő volt ugye az egyik szervező. Ezután Kotormán Norbinak újabb két munkája látható, közvetlen a tanyánál. Itt pedig maga a napfogyatkozás. Sajnos a képek minősége nem a legjobb, bemozdultak, de ezek már négy – öt perces expozícióval, sötétben készültek.
D.A.: Kik vannak még ezeken?
B.I.: Van még Horváth Petőfi, még tényleg Petőfi korában; akkor itt a Kotormán Norbert, a Dante tulajdonosa volt. Ez meg itt apukám… Jah, és amikor gondolkodtam, meddig tartson a ’90-es évek, akkor vagy ez lenne a vége, vagy van egy csúnyább is, a szeptember 11-ei állapot. De legyen inkább ez a vége. Érdekes ugye, a napfogyatkozáskor nem vettek el tőlünk szabadságot, de szeptember 11-e után más repülni, mint előtte.
D.A.: Soha annyi embert nem láttam még az utakon, mint napfogyatkozáskor, tömött sorok mindenütt.
B.I.: Így viselkednek az emlősök napfogyatkozáskor… autóba ülnek.
Diák kérdés (Lukács Lilla): Mohácsi András, akiről az előbb beszéltetek, ő most Pesten a MOME – ban tanít, igaz?
K.L.: Igen.
B.I.: Moholy-Nagy Képzőművészeti Egyetem. Igen, ott tanít. Végülis egy képzőművészről nevezték el az Iparművészeti Főiskolát.
D.A.: Bennem még így elsődleges gondolat, ha szobrászokról, szobrászatról van szó, hogy ez egy egészen heroikus műfaj. És itt nem csak arra gondolok, hogy meg kell faragni a követ, hanem utána az elkészült műalkotás jövője is lehet kérdéses. Már itt is többször elhangzott, hogy tönkrementek, vagy más sorsuk lett, mint tervezték. Maga az emlékmű kérdéskör is, főleg a rendszerváltás környékén, egy nagyon hangsúlyozott probléma, amivel szembetalálkoztak a szakemberek, és természetesen nem csak ők. De ugye egy munkát létrehozni sem könnyű, már csak financiális szempontból sem. Egy kiállításnál ezeket a monumentális munkákat egy helyre kell szállítani, ez egy egészen más típusú feladatot jelent, más szervezettséget, organizációt igényel, mint egy festménynél, vagy például a jelen videó művészeténél. Ti hogyan látjátok ezt, elsősorban most az intézményi hátteret tekintve?
B.I.: Hogy milyen érzés?! Elkezdeni faragni egy szobrot, beindítani egy flexet, majdnem olyan érzés, mint felülni egy chopperre, és megbőgetni.
D.A.: Hát igen, ugye Székely Péter neve is előkerült, aki például tűzoltó maszkban faragott.
B.I.,K.L.: Igen, lánggal dolgozott.
K.L.: Mondjuk az sem faragás, hanem csak felületalakítás. Az valóban heroikusnak látszik. Azt nem lehet tudni, hogy ő találta-e ki, de ő alkalmazta először a szobrászatban. 1999-ben volt egy nagyon nagy építkezés Pesten, a Westend City Center, és annak a Niagara-vízesésén dolgoztunk többen a villányi csapatból. Amikor azt a nagy gránit falat raktuk össze. És a Nyári Zsolt neve által fémjelzett cég, amit aztán az adóhatóság később megszüntetett, vásárolt ilyen lángoló berendezést. Faragni tulajdonképpen nem nagyon lehet vele, de felületet alakítani kiválóan. Egyszerű technika, de kétségtelen, hogy egy ilyen készüléknek a beszerzése, a palackok, az etetése, ezek százezres nagyságrendű tételek.
B.I.: Lehet amúgy nem csak felületet alakítani vele. Nakatsugawában egy kőbányában dolgoztam, ez Közép – Japán, a hegyekben. Ott úgy bányásztak, hogy méteres lángnyelvekkel kiolvasztottak egy folyosót a gránit falban, több tíz méter hosszan. Utána pedig ékekkel fölfeszegették a hosszú gránitoszlopokat. De magát, ezt a több méter mély, és több tíz méter hosszú vékony járatot lánggal égették ki a hegyből. Olyankor nem lehetett a bányában tartózkodni, mert remegett minden, és hatalmas fekete füst szállt fel. Mi éppen egy olyan héten voltunk, mikor a lefeszegetés zajlott, de láttam a nyomokat.
D.A.: Azért is kérdezem, mert a kurzusnak van egy civil, független megjelölése, kiinduló pontja. És ez az a műfaj, amiről nagyon nehéz elképzelni, hogy lehet vagy individuális alapon művelni, intézményi háttér nélkül.
K.L.: Szponzorok, illetve mecénások híján nem is nagyon.
D.A.: Ti is több civil szervezetben vagytok érdekeltek.
B.I.: Egyre kevésbé.
D.A.: De talán ti is ráláttok, hogy mi lehet az ilyen szerveződéseknek a lételeme a szobrászat területén.
B.I.: Nekem egy elég lehangoló válaszom van erre. A mai világban egyrészt igaz az, hogy intézményi háttér nélkül nagy méretű kőszobrokat gyártani nagyon nehéz, vagy szinte lehetetlen. Másrészt a mai világban, és értem ez alatt, hogy néhány éve, annyira deformálódnak ezek az intézményi hátterek, hogy egy normális ember ezekből ki akar maradni. Tehát nem adom a nevem hozzájuk, és megpróbálok tiszta kézzel túlélni dolgokat. Itt van például az EKF. Szeretnék például EKF mentesen élni, túlélni, és nem részt venni benne. Ennek viszont az az ára, hogy jelentős életművek nem jönnek létre. Tehát nem teljesedik ki a Kotormán Laci életműve, nem teljesedik ki a Lacáé (Kúti Lászlóra mutat/utal), vagy az enyém. Mert olyan mértékű elvi kompromisszumokat kéne kötni, amire véleményem szerint a művészek egy része alkalmatlan. Egy pályázat kitöltéséhez olyan megalázó procedúra tartozik, olyan hosszú papírokat kell kitölteni… Tehát az ember megpróbálja az értékeket termelni, takaréklángon készülnek a szobrok.
K.L.: Leginkább talán az igény az, ami nincs. Ma Magyarországon sem cég, sem a versenyszféra nem igényel ilyen fajta aktivitást. Nem készülnek emlékművek, vagy ha véletlenül készül valamilyen monument, akkor azt már jó előre lehet tudni, hogy mi lesz a végeredmény. Hát igen, szóval sötéten látjuk most ezt.
B.I.: Sőt, ha azt a kijelentést is figyelembe vesszük, (ami ennek a ’91-es dolognak is a nagy tévedése lehet), hogy az emlékműszobrászat nem létezik. Az emlékmű egy szar, az nem szobor, akárki csinálja. Gyakorlatilag a szobrászatra szánt pénzek elúsznak az emlékművekre. Tehát aki nem hajlandó, nem tud, vagy nem képes emlékművet csinálni, az még nagyobb bajban van. Tehát autonóm munkákra központi finanszírozás, köztéri méretben nincsen. A nagy szobrok amik kinn vannak az Aradi vértanúk útján, azok magán tulajdonban vannak. Részben az alkotó telepek tulajdonában, részben a miénk. Azokat nem vásárolta meg a város, azok beszerzési áron készültek el. De ebből megélni, így nem lehet. Szerintem nagy a baj, és nem is nagyon lehet látni a végét, hogy hol lesz majd.
K.L.: Esetleg egyéb feltételekkel lehet esetleg. És ez lehet válasz a kérdésre is. Például, ahogy mi műhelyben dolgozunk, arra van egy egyesület. Tehát valamilyen módon rést lehet ütni ezen a rendszeren. Ha gyakorlatilag hozzátesszük azt, hogy ez a Bázis Szobrász Egyesület, ami különböző szobrászokból állt össze, aminek nagy részben azok a tagjai, akik egy régebbi beszélgetés folyamán már szerepeltek. Itt látszik a képen (Bázis plakát, 73. percben látszik), a hátterünkként szolgáló, valamikori IFOR telep (?), ahol a katonai hammereket parkoltatták annak idején. Illetve innen indultak az SFOR csapatok (?), mikor átalakultak Ifore csapatokká. Ez volt az a telep, ahol a fegyvereket, meg az utánpótlást átmenetileg tárolták, tehát egyfajta logisztikai központ volt a dél-szláv háború alatt.
B.I.: Hatalmas nagy belmagasság, rendkívüli nagy tetővel fedett.
K.L.: Reméljük már nincsen rajta a katonai térképeken… Szóval ez az építmény viszonylag nagy, anyagi lehetőséget jelente a városnak, ha el tudná adni, de egyelőre még úgy néz ki, nem adja el. Addig pedig, a Bázis Egyesület használja ezt a területet.
B.I.: Ha úgy alakul, akkor innen is mennünk kell majd. Ez benne van a pakliban.
D.A.: És itt hogyan működik a vásárlás, megrendelés?
B.I.: Tulajdonképpen mindenkinek saját köve van, saját felszerelései…
K.L.: Azon kívül, hogy van egy közös műhelyünk, azon túl minden egyéni.
B.I.: Néha lekapcsolják a villanyt, akkor kiderül, hogy nem fizettünk…
Lengyel Gyula (L.GY.): Ennek a nagyfokú hiánynak nem lehet, hogy az egyik okát mind általános mind középfokú oktatásban kell keresni? Szinte egyáltalán nincs képzőművészeti képzés, csak rajzóra van ugye.
K.L.: Hát igen. Általános iskolában kéthetente van egy rajzóra. Az nyilvánvalóan nem elég ahhoz, hogy valakinek ilyen tevékenységhez kedve támadjon. Megszerettetni nem lehet ezt a dolgot. A másik pedig az, hogy a világ nagymértékben átalakult. Ahogy már a ’80-90-es években is látni lehetett, hogy világra szóló tevékenységet nagyrészt filmművészetben, vagy építészetben tudsz elérni. A képzőművészet ma nem a legfókuszáltabb tevékenység, és ez a dolog azóta romlott, amióta a média egyre nagyobb hatalomra tett szert. Valamilyen különös módon azonban ez is kitermeli a maga különös rendszerét. Ami számomra ma úgy látszik, mintha teljesen újra termelné a társadalmi hierarchiát, hogy a celebek, akikről tulajdonképpen a média szól, képezik az új arisztokráciát, és a főpapság maga a média. Bocsánat kommunikációsok, de ez a helyzet. És akkor van még a plebs. Egyelőre háromszintűnek látszik az egész, de nyilvánvalóan ez majd fog árnyalódni.
B.I.: Valamint a vidékiességnek a fázisai, hogy ki mennyire az.
K.L.: Igen, és nagyon sok keresztmetszetet, aspektust lehet meghatározni, amik alapján ez ma Magyarországon nem működik. Például a fővárostól való radikális különállás. Lehet érezni az itt eltöltött időt, hogy ennyi évre visszanézve, hogyan sorvadnak el ezek az intézmények. Például, hogy államilag támogatott intézmények Budapesten kívül nincsenek. Vannak önkormányzatiak, cégek által támogatottak, de kifejezetten állami büdzséből dolgozók nincsenek. Míg mondjuk az A38… Szóval szörnyű.
B.I.: Szóval nem a rajzórák a hibásak csak. Véleményem szerint egy olyan fokú aránytalanság van…
K.L.: Ő (L.GY.) sem azt mondta, hogy a rajzórák a hibásak, hanem a hiányuk.
B.I.: Én úgy érzem, hogy egy olyan fokú aránytalan világban élünk, ami miatt 800 év múlva mindenki a fejére csap majd, hogy hogyan nem vették ezt észre. Én is csak a média felületeket tudom most illusztrálni. Véleményem szerint egy gazdasági túldomináltsága van ennek a világnak, amiben élünk; ezt ki is fizetik, a fizetéseken meglátszik. Azon túl pedig egy politikai, de leginkább ez a gazdasági élet az uralkodó, nem pedig a józanész vagy a kultúra. Ami szerintem káros. De tételezzük fel, hogy ettől eltekintünk, hogy nem érdekel minket a gazdaság. Így a hírfelületek 90%-át kidobjuk a szemétkosárba. Akkor a maradék 10%-on, a kultúrán belül mi van? Annak a 90%-a színház, utána a maradék 10%-on belül lehet keresni valamit a képzőművészeten, de azon belül is ott vannak a nyomulósok, ott vannak ugye a giccsőrök, az emlékmű szobrászok, és a többi. Tehát, ha nem akarunk nyomulni, nem akarunk emlékmű szobrászatot művelni, akkor a 10%-nak, a 10%-ának a 10%-ának a 10%-án valahol ott vegetálunk. Közben pedig magunkban úgy érezzük, hogy mindenki hülye, és nekünk van igazunk. De ez tényleg nem népszavazás kérdése. Ez erről a véleményem.
Diák kérdés (Lukács Lilla – L.L.): És arra nem gondoltatok, hogyha ez ennyire drága, akkor más anyagokhoz nyúljatok, építsetek szobrot? Nem azt mondom, hogy szemétből, nyílván. Csak mondjuk olyan térinstallációkat készíteni, ami nem kő alapú.
K.L.: Jó a kérdés. Én számos más anyagból is csinálok szobrot, nem csak kőből.
L.L.: Csak ugye most azt hallottuk főleg, hogy nincs elég anyagi támogatás, nincs erre igény, nem tudnak megélni a művészek…
K.L.: Nyilvánvaló, hogy ezeket a dolgokat le kell reagálni. Tehát nem attól leszek művész, hogy piszokul ragaszkodom ahhoz, hogy követ akarok faragni. Hanem ezt a kort nyílván az fogja kifejezni, hogy persze olcsóbb a purhab, meg a hungarocell. És való igaz, hogy abból is csinálok szobrot, meg fából is szoktam én. Bösze nevében nem nyilatkozhatok. Hozzáteszem azért, hogy aki egyszer is megérezte a kőnek az ízét, annak van egyfajta vágyakozása utána. Az idő érinti meg az embert. Ha te, vagy én, vagy bárki mondjuk purhabból vagy füstből (?) csinálunk szobrot, annak legfeljebb a dokumentációja marad fenn, és a dokumentáció sem tart olyan sokáig. Szóval egészen más sík az, amikor te kőből csinálsz szobrot, és még azon belül is érzel különbséget, ha gránitból csinálsz. Amihez nehezebben jutsz hozzá, azt jobban megbecsülöd.
B.I.: Én úgy érzem, nem azért adja föl az ember a kőszobrászatot, mert nincs pénze rá, vagy csak más anyagot választ. Más anyaggal való kapcsolatba kerülést a munkák tartalma követeli meg. Eljuthat az ember egy olyan pontra, hogy az adott téma, vagy az adott gondolatkör nem viseli el a követ, és más meg sokkal kézenfekvőbb. És nem azért kezd el az ember festeni, mert jó, egyébként jó. Hanem azért, mert a témához, a gondolathoz képest kell megtalálni a megfelelő médiumot. Így jut vissza az ember a ceruzáig, vagy kapcsolatba kerül olyan szobrászati anyagokkal, mint a gipsz. Ami élvezet, tök jó más anyagokból is dolgokat csinálni, mint a kő, de hát az ember azért tudja, hogy kőből a legjobb.
K.L.: De ha támadt benned (L.L.) még ezzel kapcsolatban újabb kérdés ezzel kapcsolatban, tedd fel.
L.L.: Igazából csak kötözködnék, de az nem áll szándékomban.
K.L.: Csak nyugodtan.
L.L.: Persze mondtátok, hogy a kő a legjobb, azt kell használni, de ha nincs rá pénz, akkor is meg kell élni valamiből, akkor nem sírhat az ember folyamatosan a kő után, és nem lehet okolni a támogatókat, hogy miért nem ad nekem követ, ha neki sincsen pénze. Ilyenkor néha meg kell hunyászkodni, és csak fájdítania a szívét, hogy miért nincs kő.
K.L.: Nyilvánvalóan nagyon rosszul jött le valami a beszélgetésünkből, ha így látod. Nem a megélhetésről beszélünk, ha arról beszélnénk, akár videó klipeket is gyárthatnék, abból sem tudok megélni.
L.L.: Első sorban nem rátok gondoltam, hanem a szobrászokra, művészekre, akik abba a 10%-ba tartoznak bele.
K.L.: Ha bármennyire is panasznak tűnt, amit én mondtam, azt nem kifejezetten a kőszobrászok aspektusából fogalmaztam meg. Ez inkább képzőművészeti kérdés. Egy festő, egy fotós ugyan ezzel a gonddal küzd a mai Magyarországon, vidéken.
B.I.: Pesten is.
K.L.: Hát igen. Amilyen sűrűn én most feljárok. Most mondjuk kétszer is voltam kiállítást megnyitni a képzőn, és utána nagyon jó partikat tartottunk, ahol én számos kollégával beszéltem, aki fenn tanít, meg barátaimmal. Aki kifejezetten kortárs médiumot használ, a tevékenysége folytán, annak ugyanilyen megélhetési gondjai vannak.
L.L.: Értem.
D.A.: (kép egy teknősről, 85. perc) Ehhez tartozik egy kis anekdota, elmesélnéd?
B.I.: A Közelítés Művészeti Egyesület keresett meg, hogy lehet pályázni szobrok megvalósítására…
D.A.: Nem erre gondoltam. Hanem, hogy azóta a gyerekek simogatják a teknőst, mert akkor meggyógyulnak.
B.I.: Ja, erről én nem tudok. Az a műleírásban szerepelt, hogy meg fog mattulni a szobor, a mészkő a szabad ég alatt megmattul, tehát a polírozott nagyharsányi mészkő. De van rá esély, ha a gyerekeknek szabad hozzányúlni, akkor polírozzák közben, és olyan részek is kifényesedhetnek, amik eredetileg nem voltak fölfényezve. Én hál’ istennek ritkán látom a szobrot, mert gyermekem meglehetősen egészséges fajta, úgyhogy nem tudom. De azt mondják, fényesedik. (közben különböző meghívókat, más fotókat látunk) Ezeket úgy válogattam, hogy különböző helyekről, hogy vagy a személy kötődik Pécshez, vagy maga a galéria található itt. Ez itt például a Kirakat Galériátok, ami már nincsen.
D.A.: Srácok én még egyszer köszönöm, hogy eljöttetek és megtiszteltetek bennünket.
K.L., B.I.: Mi is köszönjük!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése