2011. január 13., csütörtök

Déli Felhő

Interjú Havasréti Józseffel



Doboviczki Attila: Tisztelettel köszöntöm Havasréti tanár urat, most egy teljesen más minőségben, nem, mint a tanszék oktatóját, hanem mint volt lapszerkesztőt. Elsősorban, a Déli Felhő folyóiratról fogunk beszélgetni.

D. A: Kicsit beszélnél arról, hogy, hogy keveredtél ilyen helyzetbe, hogy egy lapnak az életre keltésében részt vegyél?

Havasréti József: A cél egy fanzine indítása volt, minthogy egyébként végig úgy definiáltuk az újságot, hogy tulajdonképpen egy fanzine, vagy hát egy ilyen művészeti fanzine, tehát egy szubkulturális újság, ami alapvetően zenével foglalkozik, de utána már kibővült az egész lapnak az érdeklődése. Főleg a képzőművészet és az irodalom irányába, de aztán belekerült sok minden: film, filozófia, minden egyéb. Utána az lett, hogy miután kialakult a koncepció, akkor néhányan nyilván, hát hogy is szokták mondani, lemorzsolódtak, mert azért elég nagy munka egy ilyen lapot működtetni, és főleg fenntartani. Egyébként lapot indítani azt nagyon könnyű, ha bárki újságot akar, minimális ráfordítással, mindenkinek lehet újságja, fenntartani nagyon nehéz, így összesen 10 számot adtunk ki, és akkor utána gyakorlatilag megszűnt a lap, egyrészt azért, mert valamilyen szinten már kifutotta magát. Lehetett volna vinni tovább, de kérdés, hogy milyen módon, meg hát mindenkinek [a szerkesztők: Leiszter Attila, Havasréti József, Hegyi Csaba, Keresztesi József, Seregi Tamás, Törkenczy Tibor] az érdeklődése más irányba fordult. Mindenkinek sok dolga lett idővel és egyre kevesebbet tudott foglalkozni a lappal. Egyébként minden ilyen újságnak az a sorsa, egyszer eljön az a pont, hogy dönteni kell, hogy professzionális lappá fejlesztik az újságot, hogy végül normális folyóirat legyen belőle. Ezt is el lehetett volna vinni egy olyan irányba, hogy valami olyasmi legyen belőle, mint ma mondjuk a Balkon, vagy mint a Műút, vagy valami hasonló. De ehhez egyébként senki nem érzett annyira olyan nagy kedvet, és akkor megszűnt az újság. Különben az egy fontos dolog, hogy - általában a szerzők - úgy gondolkodnak, hogy a szerkesztőknek valamiféle hatalmuk van, és hogy ezért jó dolog annak lenni. Szerkesztőnek nagyon-nagyon macerás lenni, rengeteg munka, és a szerkesztés tipikusan olyan munka, ami részben önfeláldozás, tehát, hogy magadat alárendeled másoknak. Szerintem ilyen szempontból az egész társaságból senki nem akart lemondani önmaga egy részéről, egyébként azt gondolom, hogy helyesen. És ez is hozzájárult ahhoz, hogy a lap megszűnt. A finanszírozással érdekes módon nem volt probléma, tudtunk pályázatokból pénzt szerezni, úgyhogy elég jól fent tudtuk tartani a lapot. Persze emiatt valójában a lap nem volt igazi fanzine, a „fanzine” inkább afféle maszk vagy álca volt. Azon az áron, ugye ez megint egy paktum, hogy nem fizettünk honoráriumot, tehát mindenki ingyen írt a lapba, csak a tördelésért, a Leiszter Attila kapott valamit, illetve a nyomdaköltségeket fizettük. Tehát így tulajdonképpen fent lehet tartani egy újságot, de erről majd még tudok mondani egy-két dolgot… De talán dióhéjban bevezetésnek ennyi elég.

D. A: Milyen előképei voltak ennek a lapnak? A fanzine kultúra, mint olyan, ez nagyon érdekes és az első számok inkább arra utaltak, ugye volt az a két első szám…

H. J: Hát azok elég kezdetlegesek lettek, azokat direkt nem hoztam el… (nevetés)

D. A: Tehát ez egyfajta előkép volt. És milyen más meghatározók voltak? Voltak-e meghatározó lapok vagy minták ebben a vonatkozásban?

H. J: Persze, tudok mondani konkrétakat, az egyik, amire tényleg azt lehet mondani, hogy fanzine, egy ilyen zenei fanzine, az a Második látás fanzine, ez mindenfélével foglalkozott, hardcore, reggae, elektronikus tánczene, dub, minden ördög. A szerkesztőt Rácz Mihálynak hívják, ilyen alternatív kultúra körökben ismert, ott egy nagyon tekintélyes valaki ez a Rácz Mihály, aki a Második látás fanzine-t szerkesztette. Tehát ez alapvetően olyan, hogy házilagos kivitel, kritikák, zenei összeállítások, képek vannak benne, alapvetően egy olcsó dolog, ez egy tipikus fanzine, hát valamennyire ezt a hagyományt követtük, illetve az első két szám, az úgy erre is hajazott vizuálisan is. Illetőleg, ez pedig egy ilyen underground, művészeti lap, ez még ugye szamizdat is volt, az Aktuális Levél, 1983 és 1985 között jelent meg, végül is vizuális jellegét tekintve egy kicsit hasonló, tehát ugyanaz a fénymásolt technika, gépírás, egyszerű sokszorosítás, de az AL az tényleg egy illegális újság volt. Olyan értelemben előkép lehetett, hogy aztán ez az újság, amit mi csináltunk, ez eléggé elment egy ilyen képzőművészeti irányba, tehát egy nagyon erős képzőművészeti tartalma volt, illetve zenei, irodalmi tartalma volt.

D. A: De voltak tematikus számaitok is, erről is lehetne majd később beszélni.

H. J: Persze mindenről, mindenről.

D. A: Térjünk vissza kicsit még az alapítókra, vagy az alapítás körüli időszakra, ugye te is akkortájt, ha jól emlékszem, éppen a művészeti karon is tevékenykedtél. Nem?

H. J: Igen..

D.A: Ott is azért alakult egyfajta közeg, van olyan, akinek a neve nem hangzott el, ugye a Törkenczy Tibi, aki főleg a szervezésben vállalt, ha jól emlékszem, oszlopos feladatokat. Vagy lehet, hogy ő a Civil Közösségek Házában volt?

H. J: Nem, nem volt még ott akkor. Hát igen, ez az egész művészeti karos rész, meg a képzőművészek, ezek úgy jöttek, hogy akkor én két évig dolgoztam a művészeti karon, a képzőművészeti mesteriskola doktori programjának voltam a tudományos titkára és akkor ott végül is ketten voltunk, én meg a Törkenczy Tibor nevű fiatalember és ott még egy csomó mindenkivel megismerkedtünk. Meg az úgy olyan szempontból jó volt, hogy az a titkárság, ami akkor ott működött, az egy jó infrastrukturális hátteret biztosított, tehát lehetett néha fénymásolni, postázni, meg ilyenek, az ilyen lapok egy kicsit így élősködnek valamilyen struktúrán, de így ilyen szempontból jó háttere volt.

D. A: És Te hogyan emlékszel, akkor azért indult más jó pár ilyen periodika, folyóirat is, az idő tájt. A Délután például az egy kicsit korábban, a Szépliteratúrai Ajándék az egy kicsit előbb volt abban az időszakban, de város szerte is voltak azért kezdeményezések, a Sétatér például…

H. J: Hát főleg ezek voltak, amikor mi indultunk, akkora a Délután gyakorlatilag megszűnt, volt a Szépliteratúrai Ajándék, ami akkor már volt, ővelük elég jó kapcsolatunk is kialakult, baráti meg minden, meg szerkesztési szempontból is, aztán volt ugye a Sétatér, ami egy-két szám után megszűnt, illetve akkor még indították az Echót.

[Doboviczky Attila most Kiss Sándorról beszél]

H. J: Igen, és hát vannak, akik minden ilyen hivatalos nyomásnak ellenállnak, és ebből lett, hogy hát a Sanya nem jut fórumhoz. És akkor mi beszéltünk a Sándorral, és mondtuk, hogy ebben az újságban lehet egy rovata, és azt ír bele, amit akar, a világon bármit, nem érdekel, csak hozza, és le fogjuk közölni. Természetesen soha nem hozott semmit, ami így egyrészt a Kiss Sanya alkatával is összefér, összeillik, másrészt pedig, hogy nyilván akkor már, ha nem volt ilyen ellenállás, tehát ha már azt tehetett volna, amit akar, akkor már onnantól kezdve nyilván nem is érdekelte a dolog. Ja, a Sétatérhez való viszony kicsit bonyolultabb volt, hát az gyakorlatilag semmilyen nem volt. A Sétatér az kifejezetten irodalmi lapnak indult, a Leőwey Gimnáziumban volt a szerkesztősége és ottani, főleg irodalomtanárok voltak a szerkesztői, tehát az egy olyan lapnak indult, hogy egy ilyen ellen-Jelenkornak. Ez szerintem nem sok mindenkit érdekel így közületek, a pécsi irodalmi élet, de akkor volt egy olyan elképzelés sokakban, hogy a Jelenkor az nagyon zárt lap, tehát nagyon megválogatja a szerzőit, és akkor néhányan összefogtak, hogy legyen egy másik újság amiben… hát olyanok is hallathatják a hangjukat, akiket a Jelenkor nem közöl. De hát gyakorlatilag pár számot ért meg, nem tudom, hogy finanszírozni nem tudták, vagy szerkeszteni nem tudták de ezzel a lappal tényleg nem volt kapcsolat. Inkább olyan szempontból volt érdekes, hogy tényleg azt gondolom, hogy kicsit ilyen lapokkal túlterhelt közegben indultunk. Az Echo-val például: Aknai Tamás volt akkor az Echo főszerkesztője, meghívott minket és akkor ott a lakásukon beszélgettünk, hogy lehetne együttműködni vagy valami, de ebből nem lett semmi. Mi nagyon érdekesen pozícionáltuk magunkat, ez egy fontos dolog, amikor indul egy lap, hogy valahova egy lapnak pozícionálni kell magát: Tehát az nem megy, hogy van a színtér és akkor van egy ugyanolyan lap és akkor azt mondja, hogy én is csinálok egy ugyanolyat, mert egy kis színtér nem tud két hasonló dolgot eltartani. Az vagy összeolvad, vagy az egyik elsorvad és így tovább, tehát ezért valamit ki kell találni. A Jelenkor, ugye az gyakorlatilag egy országos lap, ugyanolyan, mint Holmi vagy a 2000 vagy bármi más, csak Pécsen szerkesztik egész egyszerűen. Jó, persze pécsiek a szerkesztők, meg vannak benne pécsi tartalmak, de ez egy teljes mértékben országos lap. A nyolcvanas évek végén mindenki azt mondta, az a legjobb magyar lap, a Jelenkor, és most már vannak mellette új, jó lapok, de biztos, hogy az egyik legjobb magyar lap. Az Echo az ugye úgy indult mint kifejezetten a pécsi művészeti életnek a krónikása, az teljesen a helyi művészeti és főleg a képzőművészeti, zenei, színházi élettel foglalkozott. Mi meg valahogy úgy próbáltuk megcsinálni, hogy egy pécsi társaság csinálta meg, bele is vettük a névbe viccből, ugye ez a német neve Pécsnek Fünfkirchen, és adtunk neki egy ilyen német-angol-magyar keverék nevet, Déli Felhő – 5kirchen-Sheet. Arra próbáltunk utalni, hogy egy ilyen lokális téren kívül van tulajdonképpen a lapnak az érdeklődése, tehát, hogy van benne pécsi művészet, pécsi irodalom, de volt benne egy csomó jó fordítás, meg heavy metál, mindenki egy nagy metál rajongó volt… a szerkesztőségnek a zöme… […] Rengeteg ilyen metál anyag volt benne és hasonló. De csináltunk Derrida-számot [szerk. Leiszter Attila és Orbán Jolán; 2000/1] is, amikor itt volt a Jacques Derrida, akkor a hetvenedik születésnapjára csináltuk, Derrida is kapott belőle, vagy csináltunk orosz filmekkel foglalkozó számot, és hasonlók. Tehát egy ilyen internacionális/kozmopolita és egy viccesen lokális hangot próbáltunk így összekeverni. Ez akkor még ennyire nem volt napirenden, ugye van az Arjun Appadurai-nak ez a „glokális” fogalma, a globális kultúrának meg a helyinek valamiféle katyvasza, és valamennyire ezt akartuk. De azért nem olyan programszerűen, tehát nem úgy volt, hogy volt a szerkesztőségi ülés és akkor, na: mi lesz ma globális, mi lesz ma lokális, és akkor keverjük tehát, nem volt egy ilyen nagyfogú tudatosság, inkább csak szándék…

D. A: Mondjuk a tematikus számokat leszámítva, nyílván abból kellett főzni, ami rendelkezésre állt. Maguk szerzők azok honnan keveredtek? Főleg az egyetemről, ahogy én emlékszem. Ebben volt egyfajta kényszermozgás is, nem? Tehát, hogy ki volt az, aki hajlandó volt, vagy tudott, vagy képes volt számotokra, úgymond cikkeket szállítani. Mekkora volt ez a holdudvar nálatok?

H. J: Jó nagy egyébként. Nagyon sok mindenkit be tudtunk szervezni. Szerintem több okból, tehát, tudom, hogy ez így önreklámozásnak tűnik, de amikor kialakult a lap karaktere, akkor úgy látszott, hogy ez nem szar, nem amatőröknek ilyen házi valamije, hanem egy vállalható színvonalú lap volt és magát a tartalmat és lap imidzsét is elég szimpatikussá tudtuk tenni ezért elég sok mindenki vállalta, hogy ír bele ingyen. Deréky Pál, a bécsi egyetem professzora ő is írt bele, csak úgy szimpátiából, szóval nem izélt, hogy „mi is ez? Fiúk, könyörögjetek még egy kicsit, és akkor megírom” tehát, hogy nem kellettek ilyen dolgok. Tehát egy ilyen lapban szerezni kell a cikkeket, föl kell hajtani a szerzőket és az írásokat és ennek valamilyen módon működnie kell. Tehát nyaggatni kell az embereket, hogy írjanak valamit, és kiállítás-megnyitókra kell járni, a Doboviczki megnyitó szövegét is közöltük Hizsnyik Dénes kiállításáról, tehát a kiállításról meg lehet szerezni a megnyitóbeszédeket, lehet a művészről közölni képeket és azzal már megvan pár oldal. Nem lehet várni és hátradőlni, hogy majd valami összeáll, hanem egy kicsit így hajtani kell a dolgot, csak ebben az is benne van, hogy egy idő után ez fárasztó. Meg itt be kell vonni az embereket, az kell, hogy így involválódjanak, csak ehhez meg kell valamiféle szerkesztői tehetség vagy valami. Tehát azt nem lehet, hogy valakit állandóan nyaggatsz, hogy adjon ingyen cikkeket, mert az a végén már a pokolba kíván. De ha úgy érzik, hogy valamiféle műhely – mint amilyet most a Kovács Balázsék a Periszkóp Rádióval próbálnak csinálni – része a dolog, hogy van egy ilyen műhely, ahol úgy érzik az emberek, hogy egy közös munkában vesznek részt, és annak van valami eredménye, és hogy nem várnak tőle anyagi hasznot, akkor nagyon sok mindent meg lehet szerezni. És akkor volt olyan, hogy nagyon sok mindent mi írtunk, főleg a zenekritikai rovatot. Meg olyan embereket próbáltunk felkérni, akik mindig sok zenét hallgattak, és amikor megjelent egy új lemez, akkor az nem volt nagy dolog, hogy megírjanak róla egy lemezkritikát, és akkor próbáltunk minél többet összeszedni. Csak annyi volt, hogy mi általában átírtuk ezeket a kritikákat. Sok ilyen szerzőt foglalkoztattunk, akik kezdetben nem tudtak volna maguktól normális stílusban megírni egy cikket, de ha odaadták nyersen, akkor azt mi átstilizáltuk, megírtuk normálisan. Ez egy ilyen paktum volt, lett neki egy vállalható cikke, csak utána nem egészen úgy nézett ki, mint ahogy azt ő leírta. De ez egyébként elég gyakori.

D. A: És ezek az álnevek, hogy jöttek? Az írói álnevek?

H. J: Hát az álnevek azok egyrészt így ebből a fanzine-dologból is jöttek, tehát ott nagyon sok ilyen álnév meg ilyen művésznév van, tehát, a hagyomány is kötelezte a… tehát leginkább ez. Olyan vicces álnevek meg művésznevek mögé rejtőzni. De ez nagyon érdekes volt, mert akkor sokan úgy fogták fel, hogy valaki így kvázi röstelli, hogy nem akar a saját nevén írni. De olyan is volt – tényleg ezt a saját fülemmel hallottam - és akkor egy darabig úgy gondolták, hogy ezt az újságot mi ketten írjuk a Leiszter Attilával és az összes pénzt így eltesszük és akkor mi így ebből élünk (nevetés), de ahhoz, hogy valaki ilyet gondoljon, ahhoz nagyon hülyének kell lenni (nevetés), tényleg. Különben a finanszírozás az nagyon érdekes dolog, mert végül is itt két dolog van. Vagy valaki jól tud szerezni pénzt és a pályázatokból, szponzorokból innen-onnan kap pénzt, és fönn tudja tartani a lapot, tud fizetni honoráriumot, ki tudja fizetni a nyomdát satöbbi, tehát ez az egyik lehetőség. A másik meg az, hogy kell valamiféle hálózat, mert minden ilyen underground kultúrában vagy alternatív kultúrában ez kell, hogy kell egy hálózatot építeni, ha vannak kapcsolataid, akkor fenn tudsz tartani egy ilyenfajta vállalkozást legalább ideig-óráig. Szerintem nekünk jó kapcsolataink voltak, mert ott volt egy csomó mindenki a művészeti karról, képzőművészek, akik főleg a vizuális arculat kialakításában nagyon sokat hozzátettek, de tematikailag is. Aztán volt egy nagyobb halmaz, akik a filozófia tanszékről - akkor még nem volt meg a filmtudományi szeminárium, Tarnay László a filozófia tanszéken volt, de akkor már mocorgott ez a filmszakos kezdeményezés is - onnan sok filozófiahallgató jött: a Leiszter Attila, a Seregi Tamás és még egy páran, Strausz László, aki akkor még itt elég aktív volt. Aztán egy csomóan a kommunikáció tanszékről is. Akkor mondjuk a Leiszter Attila is itt volt hallgató, de egyébként is jól ismertük, a közös baráti társaságból, tehát több szálon is ezek így összeértek. Egy csomó mindenkit így meg tudtunk mozgatni, tehát, ha valaki elszigetelt, akkor nehéz ilyen újságot csinálni.

D. A: Hogy ment a lap terjesztése? Mert én emlékszem, hogy elég nehézkes szitu volt…

H.J: Elég gyengén. Hát az elég gyenge volt. A lapszerkesztés az elég bonyolult, van ez a szerkesztési rész, az sem egyszerű, van a pénzszerzés, az sem egyszerű és van a terjesztés, ami szintén nem egyszerű. Tehát a fanzine-k idején úgy volt, hogy levelezőlista működött. Tehát, hogy volt egy névsor, oda kiküldözgették az újságot és akkor, akik címzettek voltak ők is csináltak valamit és akkor küldtek cserébe valamit és akkor ez így elevickélt. De ilyet nem csináltunk, mert elég bonyolult lett volna, és még a hetvenes években volt ez ilyen divatos dolog. Hát hogy terjesztettük? Egyrészt úgy terjesztettük, hogy elvittük egy csomó helyre, gyakorlatilag bevittük egy csomó könyvesboltba, bevittük egy csomó lemezboltba, bevittük ilyen helyekre, galériákba és akkor ki volt téve és aztán, ha akarta valaki, akkor megvette, ha akarta, akkor meg nem vette meg. És akkor egy csomót egyszerűen szétosztogattunk. Próbáltunk nagy terjesztőt is, de azok mondták, hogy nagyon nagy a… tehát abban az időben volt a Rubikon folyóiratnak a főszerkesztője, ő hozott létre egy lapterjesztői rendszert és akkor a könyvesboltokba ki volt rakva egy ilyen rácsos stand azon a tetején volt egy ilyen nagy logó. Már nem emlékszem, hogy hívták, de: a FoLi, a Folyóiratok Ligája, tehát a tetején volt egy ilyen FoLi logó és akkor ilyen folyóiratligás lapokat ott lehetett kapni. Ezek ilyen jobb irodalmi és művészeti lapok voltak. És akkor beszéltem a Rubikonossal, de egyrészt mondta, hogy már nagyon sokan vannak, másrészt kellett ide egy ilyen beugró, tehát egy összeget be kellett adni a közösbe és az így elég sok volt és akkor erről letettünk. Aztán csak ilyen kézi vezérléses terjesztés volt. Elküldtük haveroknak, akik más egyetemen tanítottak, egy stóccal, hogy tegyék ki az ottani egyetemi könyvesboltban. Tehát leginkább ebből állt a terjesztés.

D.A: Milyen nagyságrendre emlékszel egy ilyen lapszámnak a kiadása kapcsán? Van-e valamilyen emléked?

H.J: Persze, vagy háromszáz volt vagy ötszáz általában.

D.A: Példányszám vagy ezer forint?

H. J: Ja, nem. Példányszám. A kinyomtatás abban az időben kijött egy pár tízezer forintból. Abban az időben, de lehet, hogy ma is, volt az egyetemen egy kiadói bizottság, ami lapokat-könyveket támogatott, tehát oda is pályáztunk, azok adtak, adogattak egy kis pénzt. A Bókay tanár úr eléggé támogatta ilyen szempontból a lapot és képviselte az érdekünket a kiadói bizottságban. Pályáztunk a Magyar Alkotóművészeti Közalapítványhoz, ami régen volt még a szocializmusban a Képzőművészeti Alap, annak a jogutódja a Magyar Alkotóművészeti Közalapítvány, ott elég szépen nyertünk. Abból tudtuk fönntartani a lapot, illetőleg a Soros Alapítvány (akkor még megvolt a Soros laptámogatási rendszere) és a Sorosnál is nyertünk pénzt. Szóval ezekből egész jól fönn tudtuk tartani az újságot. Valami minimális bejött az eladásból is, de nyilván nem sok, az elment ilyen nem tudom mikre, posta meg mi tudom én. Vagy vettünk néha valamit, amiről írtunk kritikát, de ez ilyen aprópénz volt. De legyünk őszinték: amit alapítványok finanszíroznak meg ilyenek, az már nyilván rég’ nem fanzine.

D.A: Előbb szóba került a, hogy egy elég nagy hold udvara volt a lapnak, tehát, hogy nagyon sokan dolgoztak be. Tehát ez így a funkcióját is megtestesíti, nem? Kipróbálhatták maguk emberek, kritikusok, kipróbálhatták magukat emberek, mint glosszák szerzői, versek jelentek meg. Első megjelenési felületként.

H. J: Hát nagyon sok mindenkit jóformán mi fedeztünk föl, vagy először mi foglalkoztunk komolyan vele: Seregi Tamás, Rácz I. Péter, L. Varga Péter, Halmai Tamás, Sopotnik Zoltán. Seregi Tamás, aki most az ELTE esztétika tanszékén van, Varga Péter nemrég doktorált, Rácz Péter a kötetébe is bevette a régi Déli Felhő-s metálkritikáit.

D. A: És hogy néztek ki ezek a szerkesztőségi ülések? Jó, hát ez ilyen visszaemlékezés, de mit tudnál erről mondani?

H. J: Hát ezek ilyen baráti… Általában a Leiszter Attila lakásán voltak, így összejött a társaság és ez olyan volt, mint egy baráti összejövetel, de foglalkoztunk akkor a lapnak a problémáival is. Ez megint egy olyan dolog, hogy hogyan lehet lapot szerkeszteni. Tehát, hogy azt tervezni is kell. A lapkiadáshoz és a lapszerkesztéshez egy csomó fajta tehetséget, vagy egy csomó fajta képességet koordinálni kell, tehát az nagyon fontos, hogy az embernek kell lennie valamiféle tekintélyének, mert ha nincs, akkor a többiek nem fogadják el, hogy egy bizonyos dolgot úgy kell csinálni, ahogy az egyik vagy a másik lapszerkesztő mondja, nem pedig másképp. Tehát kell ez, aztán kell tudni pénzt szerezni, mozgatni kell a kapcsolatokat, de még vannak nagyon fontos dolgok. Tehát az egyik, hogy tervezni kell a lapot, ez azt jelenti, hogy nem úgy silózzuk össze a kéziratokat, hanem vannak laptervek, tehát amikor elkészül a tavaszi szám akkor már nagyjából megvan nyári és megvan az őszi és akkor így lehet mozgatni az anyagokat és a kéziratokat. De, hogy annak meg kell lennie, hogy az milyen lesz és, hogy abban mi van és, hogy azokba még milyen újabb anyagokat kell szerezni. A másik, hogy ugye tényleg rovatokban kell gondolkodni és az anyagokat, amiket az ember megszerez, azokon kell gondolkodni, hogy melyik rovatba is kerül. Van képzőművészeti rovat, filmes rovat, zenei rovat, zene, esszé, kutyafüle, tehát a rovatokba kell elhelyezni az anyagokat. Az úgy nem megy, hogy szövegeket szedek össze és akkor majd lesz valami, hanem hogy lapszámokba és rovatokba kell gondolkozni és ilyenkor, amikor voltak ezek az összejövetelek, ha akkor azt csináltuk, hogy ott voltunk páran az Attilánál, akkor mi szokott ilyenkor lenni? Szólt a zene, meg söröztünk, meg hülyéskedtünk, de közbe elővettük a lapterveket, tényleg voltak ilyen dossziék, benne volt a lapterv és akkor ez, hogy áll? Ide mi kell? Oda mi kell? Te ennek szólsz. Miért nem szóltál annak? Miért felejtetted el? Sokszor veszekedtünk is, ordítozás meg ilyenek, de ez ezzel jár, ez tényleg így van.

D. A: Azért mégis egy szorosabb munkakapcsolat - és ez az Attilának a pályafutásához köthető - mégis a Jelenkorral alakult ki, erre, hogy emlékszek vissza?

H. J: Hát a Jelenkorral…

D. A: Tehát, hogy a terjesztő belépett kvázi a körbe…

H. J: Ja igen, hogy a kiadó. Most azért jöttem zavarba, mert ugye van a Jelenkor folyóirat, meg a Jelenkor kiadó. Hát igen, az jó volt, hogy miután lediplomázott a Leiszter Attila, akkor a Jelenkor kiadóba került szerkesztőnek és talán akkor ott is tördelte a lapot néha, meg ilyenek, de a Jelenkornak volt egy saját terjesztése, amivel eljuttatták a könyveket az üzletekbe, és akkor oda vittek az újságból is. Amit az előbb leírtam, hogy szatyorba vittük az újságot az üzletekbe, ez utána már kicsit megoldódott, tehát a Jelenkoros könyvekkel valamennyire így terjesztve lett a lap.

D. A: Esetleg valakiben kérdés motoszkál?

Hallgató: A cím honnan jött? Azért abban a korban több olyan folyóirat is volt, ami déli, vagy dél, vagy… tehát hogy volt ennek valami jelentősége akkor?

H. J.: Hát, valami volt, mondjuk a Délután ugye abból van, hogy azt a Kiss Sanya egy ilyen posztmodern lapnak szánta, és a p. m. az angolban a délután rövidítése, és akkor azért lett Délután. Tehát ott a „dél” véletlenül van. Hát ezt így az Attilával agyaltuk ki, hogy mondjam… szerintem elmegy címnek, meg végül is benne vagyok a kitalálásában, de nem biztos, hogy annyira jó cím volt egyébként, de hogy általában ugye a sok agyalás az egy ilyen öszvér eredményt hoz. Tehát hogy egyrészt nem akartunk olyat, hogy… tehát voltak ilyen fura szempontok, tehát hogy azt akartuk, hogy két szóból álljon, tehát hogy ne egy szó legyen, tehát hogy két szóból álljon, meg nem akartuk, hogy… vannak ilyen tipikus egyetemi lap-címek, mit tudom én Metszet, Szelet, Tekintet, Nézet, meg ilyen egyetemeken levő lapok, hogy azoknak mind valami ilyen címük van. Tehát hogy azt is szerettük volna, hogy ne úgy hangozzon, mint egy ilyen tipikus egyetemi lap. És akkor, ezt így valahogy akartuk, hogy így valami minimális szinten ez a regionális dolog benne legyen, ugye hogy Dél-Magyarország, Pécs, és akkor ezért lett Déli, meg ez a Felhő, ez már nem tudom, honnan jött, de így valahogy összekutyultuk, és akkor így ez lett, hogy Déli Felhő. Ennyi.

D.A: És mivel szerkesztettetek, milyen programmal, arra emlékszel még? Itt az első időkben… Sima Word, vagy ilyen valami speciálisabb?

H.J.: Hát speciálisabb, először úgy volt, hogy… tehát hogy először tördelőprogramunk az egyáltalán nem volt, az első két számot azt nem is tördeltük, tehát azt csináltuk, mint a fanzineknél, hogy cikkenként kinyomtattuk, és akkor összevágtuk ollóval a cikkeket, így lapokra ragasztottuk, és akkor azokat a lapokat vittük el a nyomdába. Hát ahol nagyot néztek, de azért kinyomtatták. Tehát ez volt az első két szám, akkor a következő számot azt a Civil Közösségek Házában a Szelényi Tamás betördelte, és akkor utána az Attila vett valahonnan, vagy szerzett valahonnan egy tördelőprogramot, ami akkor volt, Ventura, vagy mi?

D. A: Ventura

H. J: Ventura, abban az időben ezt használták főleg. Valahonnan szerzett egy ilyen Ventura tördelőprogramot, és akkor azon tördelte a lapot.

Hallgató: Nem tudom, talán kicsit bulváros a kérdés, de hogyha egy dolgot tudna mondani, amiért a Déli Felhő akár Önnek személyesen is megérte, azon kívül hogy egy csomó szerzőnek első publikálási lehetőséget adott. Lehetne találni egy ilyen dolgot, hogy miért volt ez pont akkor…

H. J: Tehát hogy egy dolgot mondjak, ami miatt ez így fontos volt…

Hallgató: Igen, igen…

H. J: Hát… Nem tudom, egy dolgot úgy tényleg nem tudok mondani, tehát a… szerintem az, hogy jól fogadták, az egy jó dolog volt. Aztán tényleg ez, hogy kialakult egy ilyen nagyon erős szerzői kör, szerzők felfedezése, noha nem akarok ennek olyan nagy feneket keríteni. De azt gondolom egyébéként, hogy tényleg egy erős szerzői kör kialakult, ami valamilyen tekintetben napjainkig kapcsolatban maradt. Kicsit barátilag, kicsit szakmailag is.

D. A: Én egy kicsit azért vitatkoznék azzal a megjegyzéseddel, hogy itt nagyon sok lap volt jelen. Hát nyilván ez attól függ, hogy mekkora az a merítés, vagy hát eleve Pécs is mekkora városként van hát jelen. Tehát pont ez, hogy szerintem nagyon is hiánypótló egy ilyen folyóirat mind a mai napig is. Jó, lehet, hogy itt most már nem papírban kellene ezt elgondolni, de hogy ilyen típusú aktivitás nem nagyon van. Vagy én nem nagyon látok. Nem tudom, Te hogy gondolsz erre így vissza, ebből a szempontból. Persze, nagyon jól lett pozícionálva, hogyha ez szándékos volt, akkor azért, hogyha meg nyilván az ember ezt így magából hozza létre, akkor meg azért. De hogy hát így ez a profil, hogy, jó, hát az Echót lehet mint egy ilyen kritikai lapot hozni párhuzamba, de abban nincs meg ez a fiatalos lendület, mondjuk, vagy kevésbé és más a szerzői kör, ami hogy is mondjam, publikál ott, vagy megjelenik.

H. J: Persze. Meg a… szóval ez egy bonyolult dolog, hogy az Echo az ilyen… ott is volt egy-két olyan cikk, ami… tehát hogy valakit bírált vagy támadott, és akkor egyesek megsértődtek, csakhogy az Echo bele van ágyazva a pécsi kulturális életnek a rendszerébe. Tehát ilyen szempontból szűkös a mozgástere, mi meg, mondjuk gyakorlatilag tényleg azt csináltunk, amit akartunk. De egyébként nem is támadtunk senkit, és szerintem ez is jó volt, tehát ebben inkább egy ilyen önmegvalósítás volt. Tehát mi nem határoztuk meg úgy, hogy hú, mi vagyunk azok, akiket a csúnya rossz Jelenkor nem közölt, és akkor most csinálunk egy ilyen másik lapot. Vagy hogy hú, mi vagyunk a pécsi művészek, és most majd az egész nagyvilág hallja a mi hangunkat, meg mit tudom én, szóval ilyenekkel egyáltalán nem foglalkoztunk, és szerintem ezzel automatikusan túlnőtt azon, amire azt szokták mondani kicsit lekezelően, hogy ilyen helyi lap. Tehát így… és sokan mondták is, hogy folytassuk, meg csináljunk belőle nem tudom, mit. Akkor kezdett bejönni Magyarországra a cultural studies, hogy akkor legyen belőle ilyen cultural studies lap, meg mit tudom én. És mondjuk ha ezt meglépjük, akkor ugye az elsők között lettünk volna, lehet, hogy így lehetett volna egy profi irányba elmenni, mert biztos támogatták volna, meg minden. De nem különösebben, nem különösebben akartuk ezt.

D. A: És hogy érintett ez mondjuk így akár személyesen, a megszűnés.

H. J: A Leiszter Attila ő budapesti, de akkor itt élt Pécsen. Végül visszakötözött Budapestre és akkor már nem akart annyira foglalkozni ezzel. Akkor mi már ki is mondtuk, nagyjából a kilencedik szám után, hogy nem lesz több. De ez nem olyan, mint amikor feloszlik a Beatles, hogy az emberek szíven szúrják magukat vagy leugranak a kútba. Nem csináljuk, hát nem csináljuk. Meg akkor egyébként már mindenkinek annyi dolga volt, hogy nehéz volt mellette végigvinni ezt az újságot is. Utána még jött a Derrida-szám, ami úgy adódott, hogy jött a Derrida, és akkor az még legyen. Abban én nem vettem részt ténylegesen. Még akartunk egy Nők Lapja számot. Nem azért, hogy fényezzem magam, de elég jó ötleteink voltak. Olyan lett volna, mint a Nők Lapja kicsibe. Minden olyan lett volna, mint ahogy a Nők Lapjában van a rovat, csak mi írtuk volna, mi tettük volna bele: recept, de akkor így a mi receptjeink, sztárportrék, de a mi sztárjaink, olvasói levél, de a mi leveleink. Ezen még elpoénkodtunk sokáig,hogy milyen lehetne,de aztán végül nem csináltuk meg. Kettő volt, amit jó lett volna még megcsinálni, az egyik ez a Nők Lapja, a másik meg, hogy akartunk Rejtő Jenő számot, annak terepszínű borítója lett volna. Van egy barátom, úgy hívják, hogy Leitner Barna, nagyon jó festő, a terepszínű ruha, meg a katonaság a mániája.

D. A: Most már kezdi kicsit kinőni.

H. J: De abban az időben mindig ilyen terepszínű képeket festett, meg volt a délszláv háború, nagyon ügyes srác, elment az IFOR-hoz, szerzett támogatást az amerikai hadseregtől, és akkor egy ideig amerikai dzsipeket festett. Végül is nem kellett megtagadnia önmagát, mert amúgy is ez volt a mániája. Barna csinált volna terepszínű borítót. Ezt a kettőt még jó lett volna megcsinálni, de nem készült el. […] De az Attila (Doboviczki) is benne volt ám vastagon, csak most itt szerénykedik. Úgy tesz, mintha nem tudna semmit.

D. A: Mint kutató, hogy tekintesz a lapra? Milyen forrásértékkel bír a helyi kulturális mozgásokról?

H. J: Jó forrásértékkel bír. Több okból. Az egyik, hogy van olyan szám, ami kifejezetten valami nagyobb pécsi rendezvény köré szerveződött: volt az Alapzaj projektsorozat, ami képzőművészeti, zenei dolog volt, egy festő srác volt a motorja, a Keserű Zsolt. Ebben benne van az egyik Alapzaj projektnek az anyaga: fotók, kiállítások, filmkritika, tehát amik voltak. Ez például megmaradt, és ezt valamilyen szinten dokumentálja. De nagyon sok koncertről, kiállításról maradt valamiféle híradás, tehát ’96-tól ’98-’99-ig egy csomó minden nyomon követhető. De olyan nagy fókuszálási vágy nem volt, mert csomó mindenki, aki írt a lapba, az úgyis itt csinált valamit, és akkor közvetve bekerült a város is valamilyen szinten az újságba. A legtöbb dolog itt zajlott, amiről írtunk. A nagy idők krónikásai nem nagyon akartunk lenni. De egyébként szórakoztató dolog. Ha az ember úgy tud hozzáállni, akkor el lehet szórakozni egy ideig a lapszerkesztéssel. Volt egy-két vicces dolog. Beküldtük a pályázatot a Nemzeti Kulturális Alaphoz vagy a Soros Alapítványhoz, már nem tudom. Egyik este valaki mondja lelkesen, hogy „Képzeld, benn voltam az Alapítványnál és láttam a pályázatotokat abba a kupacba, akik nyertek. De ez nem hivatalos, csak szólok.” Más azt mondta: „Képzeld, benn voltam a Soros Alapítványnál, és láttam a pályázatotokat abba a kupacba, ahova azokat az újságokat teszik, amik biztos, hogy nem kapnak semmit. Úgyhogy ne is reménykedjetek!” Nyilván ugyanazt a kupacot látta ez a két ember, csak az egyik így fogta fel, a másik meg úgy.

Hallgató: Mi lett a vége?

H. J: Nyertünk. Egyszer a Magyar Narancsban volt egy cikk a Soros Alapítvány sajtótámogatási működéséről, amikor a Soros Alapítvány beszüntette a laptámogatást, volt valami visszatekintés, és abban minket is kiemeltek, mint a legkisebb összegű támogatás kapcsán, amit a Soros adott egy újságra. Pár százezer forint volt. Annyira nem volt kevés.

D. A: A Soros a kilencvenes évek elején nagyon progresszív szerepet vállalt a kultúra finanszírozásában. Ezt sokan vitatják, de tény, hogy nem nagyon volt más pályázati finanszírozási forrás. Van-e még valami, amit meg szeretnétek kérdezni?

Hallgató: Ez annyira élményszerű, annyira úgy tűnik, hogy jól érezték magukat ebben a légkörben, hogy nem motoszkál valamilyen jubileumi gondolat a fejében?

H. J: Nem, egyáltalán nem. Egyszer felmerült, hogy lehetne csinálni egy antológiát. A tíz számból összeszedni a legjobb cikkeket, aztán azt is elejtettük.

D. A: Ha nincs kérdés, vagy ha Jóska valami eszedbe jut… Konfliktusok? Kéziratokat nem küldünk vissza típusú?

H. J: A szerző egy bonyolult emberfajta. A Hizsnyik Dénest is megbántottuk, akivel még együtt kezdtük, aztán végül megharagudott és eltávolodott tőlünk. A Dénes nem értette meg, hogy azt kéne csinálni, amivel előre lépünk, és nem azt kéne csinálni, amit nem kell. Konkrétan azon vesztünk össze, hogy ő egy önálló betűtípust akart tervezni a lapnak. Na most, ha valaki látott számítógépes betűsort, az látja, hogy abban benne van az Istennek a betűje is. Miért kell egy újságnak, miért kell ahhoz felfedezni egy betűt? Ilyenre nincs szükség. Ilyen dolgokon ment a vita, végül megharagudott és elment. Volt olyan, hogy valaki küldött verseket, és nem közöltük, és írt egy levelet, hogy: „Nagyon jó, hogy nem közlitek, tisztelem az egyenes véleményeteket, csak mondjátok meg, hogy miért, mert az őszinte egyenes szó is többet ér, mint a hallgatás.” Akkor az Attila írt neki egy részletes levelet, amiben elmagyarázta, hogy miért nem jók a versei, és az illető megsértődött. Kiderült, hogy egyáltalán nem vágyik az őszinte bírálatra. Ilyen kisebb viták voltak néha.

D. A: Milyen volt az országos elfogadottsága a lapnak? Volt-e visszajelzés?

H. J: Volt egy sikerszámunk, a vámpír-szám. Az egyetlen számunk, ami gyakorlatilag elfogyott. Egy van belőle nekem, az otthon van. Háromszáz vagy ötszáz példányt eladni egy szinten nem kunszt, de sokszor egy könyv se jelenik meg több példányban. Azt nagyon jól fogadták, a Narancsban is írtak róla kritikát, szóval az a vámpír-szám az olyan értelemben is jól sikerült, hogy jó szakmai visszhangja volt, meg az összeset megvették. Több ilyen nem volt. De voltak jó visszhangok. Például, amikor pályáztunk a Nemzeti Kulturális Alapnál, akkor kellettek ajánlók, és Szabados Árpád, aki akkor a Képzőművészeti Egyetemnek volt a rektora, megnézte, és azt mondta, hogy tényleg tök klassz és írt ajánlást. Csomó mindenkinek tetszett tényleg. Írogattak olvasói leveleket is. A külseje is egyre jobb lett. Volt a Benda Balázs-emlékszám, ő szegedi irodalmár volt, valószínűleg öngyilkos lett, ez például az ő grafikájával a borítón jelent meg.

D. A: Ő egy olyan kultuszfigura, mint nálunk a Kiss Sanya, csak ő egy szegedi provokatőr…

H. J: Szóval ennek a borítója nagyon jól sikerült. Ezzel voltunk a tévében, ahol sikerült kicsit leszerepelnem. A Keresztesi Jóskával ketten voltunk, és kérdezték, hogy honnan jött az ötlet, meg ezek a szokásos kérdések, és persze hogy ki volt az a Benda Balázs? Véletlenül azt sikerült mondanom egyenes adásban, hogy „jó hogy itt ül mellettem Keresztesi Jóska, aki pont ott volt azon a bulin, ahol a Balázs kiesett az ablakon.” Ezt nem kellett volna belekeverni. Szóval lehet, hogy szegény tényleg csak kiesett azon az ablakon.

D. A: Pezsgő irodalmi élet…

H. J: Egyszer volt az TV2-n is valami portréműsor. Meg voltunk egyszer-kétszer pécsi Rádióban. Ha megjelent egy új szám, bevittük, és lehetett Déli Felhőt nyerni. Bejátszottunk valami zenét, metált és be lehetett telefonálni, és aki megfejtette, kapott Déli Felhőt. Gondoltam is, hogy ki az a hülye, aki betelefonál? De volt ilyen, és nyert is.

D. A: Asszem’ ez egy jó kis végszó. Köszönjük szépen.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése