2011. január 13., csütörtök

Lengyel Gyula Szalonja

Interjú Lengyel Gyulával


Doboviczki Attila: Szia Gyula! Köszönöm, hogy belementél ebbe a szituációba, vagy játékba.

Lengyel Gyula: Szia Viczki!

D.A.: Tőled is azt kérdezném, amit így általában: hogy keveredtél Pécsre?

L.Gy.: Nagyon röviden. Körülbelül három indok játszott közre. Az egyik, hogy megfelelő távolságra akartam kerülni Budapesttől, és csomó mindentől, ami odakötött. Egyszerűen elegem lett egy kicsit, váltani akartam. Másrészt itt tetszett az akkor ( 90 körül) még a régi vonalból sokat őrző, izgalmasan újjá alakuló, sok jó előadót felvonultató bölcsészkar. Tehát a program tetszett. És szerelmes voltam egy lányba. Annak azóta vége lett. Ez volt a harmadik. Tehát volt itt minden: nő is, iskola is, város is. Klassz kis városnak tűnt.

D.A.: Te ’89- 90 környékén kezdted el a tanulmányaidat...

L.Gy.: ’91-ben.

D. A: Milyen egyetemi tanárokra emlékszel vissza, ha már rájuk hivatkoztál (a hölgy neve is biztos érdekes lehet)?

L.Gy.: A hölgy neve inkább titok.

D.A.: A megfelelő történészek majd előássák.

L.Gy.: Persze, kutassanak bátran. Tanárok?

D.A.: Igen. Kikre emlékszel szívesen vissza? Ki a számodra meghatározó figura? Vagy a tudományterületek szempontjából izgalmas , vagy aki az újdonság erejével hatott, vagy olyan területet képviselt?

L.Gy.: Magyar- angol szakon végeztem. Nem mondom, hogy nem voltak angol szakon is jó emberek, jó szakemberek, de nekem nagy mértékben a magyar és a magyar körül az irodalommal összekapcsolódó társszakok jöttek be. Akkor még egy ideig meg lehetett csinálni – később sajnos ez megszűnt, vagy átalakult –, hogy az ember mindenféle különleges kötöttség nélkül áthallgatott és átkreditáltatott. Bár a legelején még nem is kreditnek hívták, de például az esztétika, filozófia vagy egyéb tanszékekről elfogadtatni órákat. Hogy akkor mondjak személyeket is, ott volt Hárs György Péter, aki nem csak tanárként, hanem nagyon, nagyon kedves barátként vagy ismerősként is egy szuper figura volt. Neki a Jim Morrison órája, vagy a pszichológiai bevezető, bár az kicsit meg volt kavarva, vagy a hermeneutikával kapcsolatos dolgai.

D.A.: Ő most valahol Győrben tanít, ha jól emlékszem.

L.Gy.: Igen. Régen láttam egyébként.

D.A.: Inkább pszichológus volt. Vagy rosszul emlékszem?

L.Gy.: Szerintem ez egy jó kérdés. A Gyuri a Pszichológia Tanszéken volt és azt nem tudom, hogy végzett-e esztétikát. De nagyon tág műveltségű figura volt. Pszichológiai alapokkal tanított irodalmat, esztétikát. Már nem tudom pontosan, mi hova tartozott. Az órái talán irodalomelmélethez is kreditálhatók voltak. Aztán nem szabad elfelejteni az azóta elhunyt Vidrányi Katalint, aki egy egészen különleges személyiség volt. Nagy mélységekben értette és átérezte a korai ókeresztény – görög és latin – egyházatyákat. Emellett egy hihetetlen tartású, mégis közvetlen személyiség volt, akitől emberséget és tudást, tudományt lehetett tanulni. Nagyon egyszerűen emberi, mégis mély belátásokat, kérdéseket felvető tudós. Aztán Tatár György az esztétikán és filozófián, aki egyrészt szintén filozófiával, ókortudománnyal, másfelől zsidó irodalommal összefüggő dolgokkal foglalkozott, a legkülönbözőbb dolgokhoz értett. Nem is tudom meddig menjek. Talán még egy nagyon fontos név, Karátson Gábor, megint egy másik vonalon.

D.A.: Akkoriban előfordult itt elég sűrűn.

L.Gy.: Tillmann J., Karátson Gábor, és nagyon sok komoly kvalitású arc, ember.

D.A.: Tudod ki jutott még eszembe? Az Ülkei Zoli...

L. Gy. Ülkei Zoltán, aki egyébként a Szalonban is jelen volt. Nagyon nagyszerű figura volt, iszonyú éles logikával, hihetetlen játékossággal, és nagyon nagy tudással. Szintén a pszichológia irányában, de csomóféle más irányban is nagyon, nagyon ott volt. Sajnos azóta ő is elhunyt.

D.A.: Hirtelen egy pillanat alatt érezni ezeket a hiányokat. Eléggé döbbenetes érzés, ahogy ez így az embernek előjön.

L.Gy.: Ugye én nem most végzem a graduális képzést (BA, MA). Nem tudom, hogy a mai diákok mit élnek meg. Azt gondolom, hogy nagy figurák ma is vannak. De talán teljesen igazad van, hogy az ember érez egyfajta hiányt, egyfajta változást, vagy egyfajta különbséget. Nem feltétlenül csak abban, hogy az emberek mit tudnak és mit gondolnak, hanem abban, hogy mit lehet. És hogyan lehet szerveződni, és egymáshoz hozzáállni.

D.A.: Mondtad azt, hogy te angol-magyar szakon voltál. Ugye ez, ha akarom, nagyon fontos kapcsolódás. Ugyanakkor a másik oldalról – és majd a Szalon kapcsán ezekről fogunk beszélni – más irányok is meghatározóvá váltak. Bár itt az említett tanárok, oktatók, meghatározó személyiségek történetén keresztül már érezni lehet valami irányt, hogy a te érdeklődésed merrefelé tendált. Ez hogy alakult a személyes kapcsolatokon keresztül? Hogy lehet erre gondolni?

L.Gy.: Úgy érted a kérdést, hogy az a fajta milliő, ez a nagyívű filozófia vagy gondolkodás…

D.A.: Ami körülvett a hétköznapok szintjén, a barátok...

L.Gy.: Hogy jutottam el a Szalonig?

D.A.: Érzel-e olyat, hogy a személyes kapcsolatok nem kimondottan az angol- magyar szakhoz kapcsolódtak, kicsit más irányba alakultak? Hogy élted ezt meg? Érdemes-e egyáltalán ezen a kérdésen fennakadni, ezzel foglalkozni?

L.Gy.: Egy picit bele lehet nézni. Azért ez megint egy érdekes dolog. Az én véleményem szerint az ember legfontosabb preferenciái vagy ízlése rendkívül jelentős mértékben az első tíz évében formálódik ki. Biztos, hogy később is nagyon sok minden változik, de a legmélyebb, szinte ösztöni rácsodálkozások akkor zajlanak és ha valakinek szabad a gyerekkora, ki tudja élni ezeket, akkor később fontos dolgokat tud máshogy megélni. Nekem például ez a Szalon a különböző művészeti ágaknak valamiféle átjárhatóságát, összefüggését jelentette. Ez nekem mindig is fontos volt, például az irodalom és a zene. Kicsi koromtól kezdve, ha én zenét hallgattam, kezdve a Boney M- től és a pop zenéktől a komoly, nagymamámtól kapott klasszikus zenei műveltségemen keresztül a baráti körömben cserélgetett lemezekig a zene elemi módon belevarázsolt engem a létezés szövetébe. Nem tudom, hogy lehet ezt megfogalmazni, tehát ez egy rezgés. És a képek is, filmek is a legkorábbi időszakoktól kezdve érdekeltek. A Hairt 25-ször láttam. De ez azért már túlzás (nevet). Lehet, hogy csak 24-szer. Na mindegy. Tehát az embernek abszolút a baráti köre a döntő, nekem már Pécs előtt is. Egyébként Pécsett – ez még idetartozik – kifejezetten fokozott és vibráló érdeklődés mutatkozott az alulról jövő, vagy az általunk elgondolt, vagy észlelhető nem akadémikus művészetek és a művészetek közötti átjárások irányában. Tehát ez itt volt a levegőben, hogy a Szalonra lehet esetleg szükség.

D.A.: Próbáljuk meg konkretizálni, gondolom azért benned jobban megvannak ezek az időpontok. Melyik az a körülbelül behatárolható évszám, hónap, amiről most beszélünk?

L.Gy.: A Szalon?

D. A: Igen.

L.Gy.: Ez olyan egy picit, mint hogyha valamilyen rossz tündér azt akarná, hogy ne tudjam pontosan. Lehet a rossz tündér a fejemben van (nevet).

D.A.: Azért mondom, körülbelül próbáljuk meg megsaccolni!

L.Gy.: Mert ugye semmilyen dokumentáció nem volt, nem is állt rendelkezésünkre, másrészt tudatosan se volt. Részemről tudatosan is annyira perfomance jellegű, a megélhető valóságban nem kopírozható, másolható dolog volt. De azért persze segíts, hogy te erre hogy emlékszel Vicki. Ezt együtt hozzuk össze, én azt gondolom ez egy 1,5- 2 év maximum.

D.A.: Én se saccolom többre. Hány alkalom így körülbelül?

L.Gy.: Ez alatt a nyarakat kihagyva. Ezen már gondolkodtam, nyilván, hogy felvetettük újra ezt a 90- es évek sztorit. Most mondok egy számot, körülbelül 8 alkalom lehetett.

D.A.: Én is akörül saccolom, 6- 8, plusz- mínusz.

L.Gy.: 8 körül. Lehetne lemenni valami mélyrepülésbe, álmodni, hogy az ember erre visszaemlékezzen.

D.A.: Évszám tekintetében ez a ’90?

L.Gy.: A zárást azt tudom. A zárásnak az okát.

D.A.: Mert annak az volt az oka, hogy eladtad a lakást.

L.Gy.: Nem.

D.A.: Ja, az, hogy megnősültél (nevet).

L.Gy.: Az, hogy megnősültem, és ezt a dolgot, ebben a formában nem lehetett folytatni, ami tök normális.Tehát ez nem azt jelenti, hogy olyan nőt vettem el, aki seprűvel kizavart volna minden művészt a lakásból, mind a mai napig sem teszi.

D.A.: Tényleg így volt.

L.Gy.: A zárás így konkrétan a ’98-as évhez köthető. De igazából nem amikor megnősültem, hanem amikor odaköltözött a leendő párom, ami ’97. Tehát ’95- 97-ig. A ’95-ös kezdés is nagyjából reális.

D.A.: Valahogy úgy, igen.

L.Gy.: ’95 és ’97 között, körülbelül 2 évet ölelt föl a Szalon. Nyaranta nem volt. Általában szeptemberben indult. Elvileg olyan három hetente, havonta volt, de voltak kisebb kihagyások, nem volt ez erőltetve. Így jön ki körülbelül a 8 alkalom. Ha nem volt elég anyag, vagy nem éreztük úgy, akkor halasztottuk.

D.A.: Volt valami meghívó jellegű papír? Vagy csak informális, baráti szervezés volt?

L.Gy.: De, volt egy szöveg, az nem tudom hol van.

D.A.: Tehát, hogy mi is ez.

L.Gy.: Valahol, valakinél biztos megvan. Meg kellene keresni. Annak a szövegnek a lényegét el lehet mondani, az bennem van. Akkor első alkalommal volt egy meghívó. Utána már meghívók sem voltak.

D.A.: Mondom,arra emlékszem, hogy volt valami.

L.Gy.: Mert itt a szóbeliség kultúrája, egy kimondottan implicit…

D.A.: Meg más volt a kapcsolattartásnak a mikéntje.

L.Gy.: Ez teljesen így van, valahol az volt egy megint csak – félig kimondatlan – gesztus, hogy az ember a kocsmában, az utcán, az egyetemen vagy nem tudom én hol odamegy a másikhoz, és azt mondja, hogy tudod, ekkor és ekkor Szalon lesz. Nem kellett attól félni, hogy ki kit hív majd meg, hogy esetleg olyan arc bekerül…

D.A.: Hogy elviszi a zongorát (nevet).

L.Gy.: Vagy összetöri. Bár voltak azért kemény pillanatok. De nem kellett félni, mert a mag elég nagy volt.

D.A.: Volt egy ilyen kontroll. Túl azon, hogy hippik zsebében a bicska könnyen kipattan. Volt egy kontroll. Hogy emlékszel vissza az első ilyen összejövetelre? Mi történt ott? Kik jöttek el?

L.Gy.: Az elsőre? Mondjuk 2005 szeptemberében?

D.A.: Mi volt az indíttatás? Szerettél volna egy házibulit, vagy egy kicsit mást? Rögtön az volt, hogy legyen egy „most mutasd meg jellegű összejövetel” – most jutott eszembe ez a fogalom –, ahol mindenki elő tudja adni a gondolatait, szövegeit, fotókat, festményeket? Hogy jött ez?

L.Gy.: Mindig volt egy olyan, hogy figyeljük csak, hogy alakul ez... Pár embernek a fejében a gondolatok, hogy kit lehetne meghívni vagy ki tesz olyan felajánlást.

D.A.: Figyeljük – ez mit jelent?

L.Gy.: Beszélgetünk róla mindenhol.

D.A.: Tehát közeli ismerősökkel, akik ebben az ügyben érintettek lehetnek, próbáltál erről folyamatos eszmecserét folytatni, hogy kit érdemes meghívni.

L.Gy.: Igen, de ez se volt naptárhoz kötve. Érdekes erről beszélni utólag, annyira más ma az ember élete. Délelőtt 9- kor ezt fogom csinálni, aztán ezt, aztán őt keresem meg. Akkor ment a dolog, ha emlékszel, a maga menetében, több szabadidőnk is volt, ahogy áramlottak a dolgok a városban. Tudtad, hogy összefutsz a nem tudom én kivel, és akkor eszedbe jutott, hogy ja akkor már mondom neki, és nem volt erőltetve.

D.A.: Mobiltelefon nem volt.

L.Gy.: Szervezni annyira nem kellett. Mobiltelefon nem volt. Viszont mindenki mozgott ide- oda, egymás lakásán, albérletében lehetett folyamatosan lógni, átugrani. Úgyhogy egész más volt a szervezés. És tulajdonképpen első alkalommal… Azt is mondjam, hogy nagyjából kik voltak, hogy nagyjából kikre emlékszem?

D.A.: Igen, arra is rátérhetünk lassan, hogyan szerveződött, volt-e valamilyen tematikaszerű elképzelés erről, vagy csak az volt, hogy minél színesebb kifejezésformákat és a környezetedben lévő érdekesebb embereket megszólítani?

L.Gy.: El kell azt mondani, hogy nekem folyamatosan az az érzésem, hogy valaki nincs köztünk, de itt ül a szelleme – elő kell jönnie a Kiss Sanya elmékének!

D.A: Igyunk egy kortyot az egészségére!

L.Gy.: Szia Sanya! Gondolom, hallgatsz minket és röhögsz a markodba és bort iszol Te is. Tehát ő vele ketten, néha többen is, de főleg a Sanyával ketten gondoltam ki ennek a dolognak a legnagyobb részét.

D.A.: Tehát már az első alkalom is mondjuk így volt, hogy akkor rendezzünk egy olyan programot, ami nem egy házibuli, hanem sokkal inkább valami fajta szellemi közösséget próbál meg az ember – ne én mondjam ki – alakítani? Inkább akkor ez a helyzet?

L.Gy.: Tehát mi volt az indíttatása az első programnak… Igen, amit mondasz persze, hogy benne van...

D. A.: Fórumot vagy egy platformot vagy egy helyzetet...

L.Gy.: Szellemi közösséget nem lehet kialakítani, az vagy lesz, vagy nem, csak találkozási pontokat. Egyszerűen a város is olyan volt, és engem egy város mindig úgy érdekel, hogy onnantól kezdve város a város – ezt is millióan elmondták már – ahol a városban, mint egy láthatatlan hálózat, helyek és helyszínek vannak, ahol találkozni lehet és gondolatokat lehet cserélni, vagy akármi, leülni, vannak zöld helyek. Először városjátékokat akartunk csinálni, de az nem jött be. Ez azt jelentené, hogy különböző helyszínekre elrejtünk üzeneteket és meg kell keresni, de dedósnak tűnt, meg kicsit a zánkai úttörőtáborból maradt itt, úgyhogy ezt elég hamar elfelejtettük. És akkor ezt hogyan lehet komolyabban? Hát valami létező formához kell nyúlni, különféle formák léteznek, és mi bizonyos értelemben magunkat modernnek – vagy én nem tudom hogy kell ezt mondani – civilnek, városi arcnak tekintve a szalon formánál kötöttünk ki. Ennek a kezdete valahol nyilván a tizenkilencedik század, meg hát sok regényben is ez megjelenik, nagyon fontos alap. Ebben az időszakban lettek Magyarországon (újra) letéve a városi kultúrának – s meg kell mondjam itt nem nagyon nagy városról beszélek –, egy élhető méretű városi kultúrának az alapjai... Vagy ha olyan nagy, mint New York, akkor legyenek village-ek benne, zártabb részek. Olyan terei, ahol ez a szalon lehetővé vált a tizenkilencedik században, és ez nyilván a demokratizálódás menetével függ össze, de ezt most hagyjuk. Mindenféle okai voltak. És azért a kilencvenes évek elején épp kilépve egy rezsimből, a demokratizálódás háttérigénye ott volt, és – nem kimondva – ez is egy demokratikus forma volt. Beszélgettünk is róla, aktuális is volt, szóval a szalon nem volt apolitikus, mert nem volt kirúgva a politika, nem volt antipolitikus; de a szándék apolitikus volt, mert nem volt politikai szándék benne semmilyen fajta, még kimondott „társadalmi szándék” sem, még csak olyan sem, hogy létrehozunk egy közösséget; csak találkozási hely volt számunkra.

D.A.: Valahogy a politika akkor így, hogy mondjam, nagyon egyenes vonalúnak tűnt számunkra, én úgy veszem, nem volt kérdés, hogy rendszerváltás után vagyunk, nem volt kérdés, hogy milyen értékek mentén érdemes építeni magunkat, ez valahogy nem volt. Egy-kettő akció volt, a Thiesz Angéláék által vezetett séta, ugye a szélsőjobb ellen, de úgy egyébként azért volt egyfajta…

L.Gy.: Valamilyen szélsőség elleni egységes fellépés...

D.A.: A szélső bal ellen is... az ember igyekezett minél mélyebbre leásni...

L.Gy.: Illetve megtanulni kilépni azokból a bizonyos klisékből, és ha a klisékből kilépünk, akkor elkezdjük „miénk itt a tér” szinten használni a világot. Amit már elénekelt a Presszer Pici jóval korábban. Tehát igen, ez ilyen helyszín. És hát szerintem az is fontos ebben a dologban, hogy az eredetileg elképzelt városi szalon főként irodalmi szalon volt és ennyiben volt ez más: megpróbáltunk egy művészeti szalont létrehozni, ahol ugye volt egy tér arra – maga a lakás tere – hogy ki lehessen állítani festményeket, tárgyakat, és nem volt ott gond, hogyha befúrunk, berakunk mindenfélét, ott lóg lefelé a kép, stb. Ott volt egy bazinagy régi zongora, ami ugye most itt is fönn van. Tehát adottak voltak bizonyos dolgok és a szalon félúton van a „művészek vagyunk és művészetet művelnünk” és az „életet művelünk” között. Ez volt benne az érdekes, hogy ott belefért az is, hogy lehetett sejteni, hogy szerelmek szövődnek és mennek ki, persze nem úgy, hogy „jaj most akkor szervezünk és mi vagyunk a...”

D.A.: Igen, igen, hanem hogy zajlik az élet.

L.Gy.: Hanem hogy a művészet és az élet nem két egymástól elválasztott, erőltetetten külön színfalak közé tett hülyeség, hanem...

D.A.: Hát igen, ez egy ilyen szép expanzionista hozzáállás a művészet fogalmához, teljesen akceptálható, de azért volt egy csomó előkép, nyilván a szalon maga, mint fogalom, de ha más irányba megyünk, az ellenzéki magatartás formái a nyolcvanas évektől is például ide köthetők, lakás-összejövetelek vagy a lakáskiállítások, ami megint csak ilyen típusú megnyilatkozási forma. Nem beszélve ugye a szalonkoncertekről vagy a családi házizenélésről. Ez is előképe lehetett ennek és ez így manifesztálódott az Anna utca 9. szám alatti lakásban... Bocsánat, Anna utca 7.

L.Gy.: Igen, ilyen szempontból több szálon volt előkép.

D.A.: Na és akkor hogy emlékszel vissza tényleg, hogy mik zajlottak? Milyen fajsúlyosabb események, amelyekre így tartalmilag vissza lehet emlékezni, adott esetben akár az első alkalommal, akár a későbbiek során. Nyilván itt is azért a másfél év alatt egy-két hangsúlyos szakasz, hangsúlyos pont volt, amikor megjelentek az alsó lakásban a lányok például, albérletben.

L.Gy.: Igen, teljesen igazad van, ilyen szempontból is lehet a dolognak egy történetét adni, tehát nem csak a kiállított és bemutatott és átbeszélt, átzenélt...

D.A.: ...hanem a közeg hogy alakult?

L.Gy.: Igen, igen, igen. Erre még így nem is gondoltam.

D.A.: Látod érdemes volt idejönni.

L.Gy.: Világos! Ja, hát így mondjunk olyan eseményeket?

D.A.: Például az első. Kezdjük akkor az első alkalommal, az mégis egy ilyen premier ebből a szempontból, hogy te hogy emlékszel, mik, kik voltak ott, akik hozzátettek valamit tartalmilag adott esetben, vagy szöveggel, vagy kiállítás, vagy zene, meg hát a későbbiek során is.

L.Gy.: Figyelj! Ha egész biztosak lennénk benne, hogy pont az első alkalommal mi volt, nagyon örülnék! De van gyanúm. Az a gyanúm, hogy egyrészt a zongora az egy nagyon izgalmas dolog. Fölhangoltattam, szépen megcsináltattam, nem volt kis meló, izgalmas volt, hogy nehogy elpattanjanak a húrok. X ideje nem hangolt, nagyon régi zongora.

D.A.: Honnan szerváltad azt a zongorát?

L.Gy.: Ezt a zongorát egy hihetetlen mázli kapcsán az előző lakó hagyta rám. Nem egész ingyen, valamennyit fizetni kellett érte.

D.A.: Csak nem tudta volt hova vinni.

L.Gy.: Nem tudta volt hova vinni, nagy könnyek között megvált tőle.

D.A.: Márkáját vagy minőségét tekintve?

L.Gy.: Ez egy valami Czapka und Sohn, tehát egyértelműen a monarchiát hozza be a képbe.

D.A.: Rendes fatőkés, páncéltőkés?

L.Gy.: Ez egy páncéltőkés, de olyan, hogy fa elemek is vannak benne, és azt is a Kristóf mondta – ő tényleg ért ehhez, a Wéber Kristóf zeneszerző, aki aktív része volt a szalonunknak is – hogy ez egy iskoladarab volt valószínűleg. Neki az a gyanúja. Nem egy eladásra szánt munka.

D.A.: Prototípus...

L.Gy.: Nem, az iskoladarabot úgy értve, hogy gyakorlódarab. Diákok készítették. Persze nyilván akkor azért az már több mint egyszerű gyakorlódarab. De nem eladásra szánt.

D.A.: És akkor ezt így biztos meg lehetett szerezni, hogy ide került, csak lábjegyzetben.

L.Gy.: Hogy hogyan került ide, azt én nem tudom.

D.A.: Tehát fel lett hangoltatva a hangszer...

L.Gy.: És akkor én elsőre, ha jól emlékszem, az akkori barátnőmnek – most ennyi év után neveket ki lehet mondani –, tehát az akkori barátnőmnek a nővére, a Harmat Kató gyönyörűen énekelt, madrigálokat meg operarészleteket meg ilyeneket és neki volt ráadásul még egy barátnője akivel kórus vonalon valahol találkoztak, talán aki zongorázott és énekelt is. És nagyon-nagyon szép volt. De nagyon érdekes volt, mert ez a két lány nagyon nem illett az ezerrel dohányzó és piáló emberekhez. Ilyenek mindig voltak, de valahogy ebben a közegben ezek mindig megoldódtak. Nem volt olyan fokú sznobizmus vagy lenézés.

D.A.: Igen, igen, nem magamat akarom így elárulni, de ott a társaságnak egy része kifejezetten piázni ment.

L.Gy.: Benne volt, de nem volt ettől semmiféle kínos érzete az embernek, hogy most akkor miért piálsz, hogyha művészkedsz. Azért mert ott van benne. Egyikből folyik át a másikba.

D.A.: És akkor itt ilyen operarészletek, madrigálok hangzottak el...

L.Gy.: Én úgy emlékszem, hogy akkor igen. De nem sok, csak tíz perc, tizenöt perc volt körülbelül. Hogy ki olvasott föl akkor, meg nem mondom, talán már rögtön a Kiss Sanya, talán a Mekis Jancsi az első alkalommal vagy az elsők egyikén. Egy olyan szöveget, amit később elhozott ennek az órának a kapcsán is. Igen, de akkor te pont nem voltál. Az előző félévben átadott nekem pár szöveget, amiket én olvastam fel.

D.A.: Komolyan? Akkor arról jól lemaradtam.

L.Gy.: Majd akkor azokat mutatom, de meséltem ezt neked. Amik azért érdekesek, mert a Mekis Jánosnak a mai irodalmár és irodalomtudós vénájához képest kicsit személyesebb, más jellegű volt, ami oda való volt és úgy érezte, hogy van ebből valami, amit oda tud adni, de kérte, hogy tovább ne ragozódjon. Maradjon a kilencvenes évek óra keretén belül. A diákok számára, többeket meg is fogott. Én is kérdezek valamit, most járnak azonos emberkék?

D.A.: Páran azért vannak, akik folytatják, hála Istennek.

L.Gy.: Az jó.

D.A.: Van, aki dolgozatot akar belőle, úgy nézem van ennek kifutása.

L.Gy.: Kezd már továbbgyűrűzni a dolog.

D.A.: Hát, remélhetőleg.

L.Gy.: Visszatérve, az első alkalommal szerintem a kiállítók a Dénes (Hizsnyik Dénes) volt meg a Kornél (Lakatos Kornél), de nem vagyok benne biztos.

D.A.: Lehetséges, de a Dénes később is volt, egy diavetítési akció kapcsán…

L.Gy.: Lehet, hogy akkor csak a Kornél volt elsőre…

D.A.: Aztán volt egyszer a Tillmann (Tillmann J.A.) is, nem?

L.Gy.: Tillmann felolvasott.

D.A.: De kiállítani is, nem?

L.Gy.: Valamit lehet, hogy hozott is, igen.

D.A.: Egy kicsit ilyen Hundertwasser-es beütésű munkákat talán.

L.Gy.: Lehet, hiszen ő képzőművész is, neki voltak kiállításai többfelé is.

D.A.: Lehet, hogy a Kornél volt, tényleg...

L.Gy.: Lehet, hogy a Kornél volt a legelső és neki jól be is jött ez, szerintem azért sikere volt, jó képek voltak és sokan figyeltek föl rá. Voltak ott olyan felületjátékok, amit később elvittünk az idézőjeles Harmadik Színházas advanced előadásra, föl lehetett emelni a kép egy részét ami egy átlátszó plexi-szerű hajlékony műanyag, amire a kép festője festett egy réteget és egy másik réteg meg alatt volt. Amit ma számítógéppel oldasz meg.

D.A.: Meg volt egy-két ilyen kisebb kalligrafikus munkája is, amikre lehet emlékezni, azok is voltak ott.

L.Gy.: Igen, azok tényleg kalligráfia-szerű, pár mozdulatos, nagyon szép festmények. De nagyon színesek, a Kornél mindig a színekre figyel.

D.A.: Ja, ja, ja.

L.Gy.: Közben nem töltünk egy kis bort? Addig leállítod?

D.A.: Hát nem állítom le. De leállítom.


_ _ _


D.A.: Kikre emlékszel még így vissza szívesen? Nyilván a H.Gy.P., a Hárs György Péter...

L.GY.: Itt van a puskám is... a H.Gy.P egy elképesztő szöveget hozott, igazából volt egy félig kimondott elv, hogy nagyon tudományos szöveg nem illik annyira a Szalonba, ez az volt, de azért belefért, mert valahogy úgy volt megfogalmazva, hogy sokakat érdekelt. Ez egy ilyen nem pszichológiai...hanem....mondd már, hogy mi a neve annak a tudományágnak...az embertan és az álattan együtt...

D.A.: Humán-etológia?

L.GY.: Jogos, tehát ilyen humánetológia téma volt. De tényleg nem nagyon értek én ezekhez...Viszont döbbentes dolgokat mondott arról, hogy mitől más az ember, mint bármely más élőlény. Tehát izgalmas volt, hogy a nagyon racionális H.Gy.P. egy nagyon humánus, emberre kifuttatott elméletet hoz. Tehát ilyen is volt....

D.A.: Hát igen, pont ez a lényeg, hogy kik beszéltek ott és miket, vagy hogy ezeknek a szövegeknek adott esetben mi lett a sorsuk? Nyilván egy-egy embernek a későbbi életpályáján ezek visszaköszönnek, tehát ki lehet tapogatni, hogy mi foglalkoztatta, de mégis egy viszonylag korai stádiumban....

L.GY.: Hogyha lenne erre megfelelő kereslet, mint ahogy jelenleg úgy tűnik, hogy nincs – amint erről beszéltünk korábban és tudjuk, hogy zajlottak, zajlanak a dolgok – akkor utánuk lehetne menni, de az embernek nincsen a jelenlegi helyzetben energiája, kapacitása arra, hogy utánamenjen ezeknek a szövegeknek... de jó párnak azért utánamentem. Például a Tillmann is (Tillmann J. A.) nagyon szép és érdekes szövegeket olvasott fel, olyanokat, amik aztán megjelentek könyvben is... Ha jól emlékszem, ugye ő az egyik könyvében az elmegyógyintezetben (néphadseregbe sorozást elkerülő célzattal) töltött időszakát írja le... ebből olvasott fel előképeket. Tehát voltak ilyen első ősbemutatók... például Wéber Kristóf preparált zongorával Cage meg saját darabokat játszott... aztán Nádori Lídia játszott Cage-et és Weber Kristófot.

D.A.: Meg Satie-t!

L.GY.: Satie – t, így van. Más bontásban és lassabban, mint bárki más, de valami hihetetlen hangsúlyokkal. Mind a mai napig én a Lídia – féle Satie-t tudom legjobban meghallagtni. Ez nekem meg is van, ugyan nem a szalonbeli, hanem egy kesőbbi. Aztán Dénesnek voltak vetítései... az mi volt? Erről mesélj Te!

D.A.: Hát már akkor csinálta ezeket a kézzel kicsit „megdolgozott” diákat, meg ilyen torzításokat...

L.GY.: A Pötyinek egy korai változatát....

D.A.: Igen, annak egy előzményét. Inkább talán ilyen tanár – diák tréning, meg ilyen megdolgozott, filccel megrajzolt, üres diafilmek mentek.

L.GY.: Ott nagyon érdekes volt a pár mozdulattal kialakított látásmód... Hogy az ember azt hinné, hogy bárki belefirkálhat egy diába, holott ott az a lényeg, hogy hajszálpontosan, azzal a spontanietással hova húzod azt a vonalat.

D.A.: Igen, egy ilyen spontán gag!

L.GY.: De olyan spontán gag, amit azért nem lehet akárhogy...

D.A.: Meg ugye a másik, amikor egy festékpacát betett két üveglemez közé... vagy különböző formákat, anyagokat: csigát, kristályszerű anyagokat, buborékokat, akár még nedves állapotukban és ott száradtak ki...

L.GY.: Igen, de neki ilyen iparművészeti vonatkozásai is voltak...

D.A.: Hát igen van... az hogy miként lehet egy ilyen látványvilágot létrehozni, ha ez iparművészet, akkor igen....

L.GY.: Hát nem... de volt valami iparművészeti oldalvágása...

D.A.: Aztán volt talán a Dénesnek a Kornéllal egy ilyen „rosszravalóbb” szintetizátoros, vagy féldigitális zenélése is...

L.GY.: Igen.., ”vernyegtettek”! Az sok helyen ment..! De akkor ezek nagyon jók voltak.

D.A.: Meg utána, tudod, ebből alakult ki a Lakatos Kornél Népi Zenekara.

L.GY.: De akkor már volt, nem?

D.A.: Hát igen, már volt előtte is... '92-ben volt a Dénes kiallítása a Perem Galériában, akkor már „bazseváltunk” rendesen. Csak hát ezek nem rendszeres, hanem időszakos dolgok voltak... Aki ezt hallgatta, az nem feltétlenül kezdett el táncolni.... És mi volt még ilyen zenei téren, vagy akar kiallítók, felolvasók terén?

L.GY.: Horváth Tamás Petőfi gőzös című, azóta sem elkészült regényéből olvasott fel részleteket...

D.A.: Akkor meg ő is irodalmárnak indult...

L.GY.: Balogh Róbert, aki azóta ismert irodalmár, költő lett, verseket olvasott fel. Ő nagyon megosztotta a csapatot...

D.A.: Ma is!

L.GY.: Telbisz Mikinek volt hihetetlen koncertje, az volt az egyik legérdekesebb szalon... Az egyben bulivá ment át. Ott a Mik a Lou Reedet hihetetlen energiával gitarozta, meg a saját számait is.

D.A.: Igen, de neki a MUSIC TROUVÉ volt a szenzácios zenekara, amiben jatszott...

L.GY.: Van MUSIC TROUVÉ-je valakinek? Azt kéne digitalizálni! Szabó Dániel, aki utána rövid ideig itt a Művészeti Szabadiskolának – Lantos Ferenc Művészeti Szabadiskola – volt a vezetője és most már elismert zongoraművesz és jazzista. Ő klasszikus darabokat jazzban improvizált... elég izgalmasan! Rozs Tamás és Kovács Marci együtt adtak elő bőgőn és hegedűn egy darabot, ami nagyon szép volt.

D.A.: Kovács Marci ugye most a kaposvári és a pécsi színházban mint koreográfus dolgozik. Rozs Tamás pedig a bábszínházban és a Szélkiáltóval...

L.GY.: Meg önálló albuma is van és az is nagyon jó! Kalmár Lalinak az egyik debütáló fotókiállítása volt ott a prágai képekből, amiken barnába játszó színmegoldásokkal, layerekkel dolgozott. Deák Botond olvasott fel verseket kellően részegen, a zongorát támasztva, megfelelő, nagy átéléssel.

D.A.: Igen a Boti egy érdekes figura volt itt a városban. Mára már kétkötetes, Móra Ferenc-díja is volt...

L.GY.: De most már nem él itt....?

D.A.: Nem, Pestre költöztek.

L.GY.: Neked volt közös projekted vele, nem?

D.A.: Több is... a biciklis, az fent van a You Tube-on is...

L.GY.: Azt néztük is a diákokkal tavaly. De mi még?

D.A.: Hát próbálkoztunk egyszer egy ilyen fotós munkával... végigfotózott nagyon sok szatócsboltot, meg kiskocsmákat... azt is tovább lehetett volna vinni... Több performanszt nekünk avanzsált!

L.GY.: Igen tudom... például a lángossütő, amit többször elsütött... Ami gyakorlatilag az volt, hogy lángossütés közben mintegy nagypapa mesél... néha röhögve, néha halál komolyan... belesírva a lángosolajba...

D.A.: Múltkor volt egy jó beszélgetésem, akkor már ezt a Sufni Tv projektet hozta... amikor egyszer a Labor záróbulin a Krisztián Lacával leültettem és az volt az érdekes, hogy Krisztián most jött ide egy éve, a Botond pedig egy jó éve ment el, úgyhogy ők pont elkerülték egymást itt a városban. Mégis azért nagyon hamar tudtak közös dolgokról beszélni... nemcsak személyekről, hanem hogy hogyan látják a város folyamatait... tehát ez egy nagyon érdekes helyzet...

L.GY.: Valahogy úgy jött össze, hogy ők nem is voltak itt egyszerre, de a város ugyanaz...

D.A.: Botond pedig ugye az irótáborokat szervezte Móron, utána pedig Sellyén. Tehát az is nagyon izgalmas, hogy a pécsi értelmiség – mondjuk így – elmegy máshova...

L.GY.: Meg a szegedi...!

D.A.: Aztan Budapestről is... és próbál magának ilyen fórumokat létrehozni.

L.GY.: Ezek ilyen kihelyezett tagozatok.

D.A.: Persze... és tradíció is... és még mi jut eszedbe?

L.GY.: Zalka Zsoltnak volt felolvasása, ami már nagyon pontosan nem maradt meg, hogy miről...

D.A.: Na és akkor elérkeztünk addig a pontig, hogy megérkeztek az alsó szintre a lányok, az albérletbe... de ott tényleg szerelmek szövődtek!

L.GY.: Asztalok lettek szétverve, fenyegetések, verekedések voltak. Kik is vettek részt benne...?
...de mondjuk én is meg voltam fenyegetve, de végül nem kaptam semmit... Hát igen megjelent alul három lány... mindahárom szép volt a maga módjan...

D.A.: Csakhogy történt aztán egy ilyen „action” is, hogy egy színdarab alkalmával...

L.GY.: Igen... ami a Szalonbol nőtt ki félig-meddig, de akkor már nem volt Szalon, hanem csak színdarab... amit szintén a Zalka rendezett... a Botival?

D.A.: A Boti biztosan benne volt, de hogy a Zalka is...?

L.GY.: Meg a Wéber Kristóf zenélt benne és a három lány volt a három grácia... hintáztak, meg ilyesmi...

D.A.: Igen, de mondanivalóra, történésre nem emlékszem....ez is inkább ilyen „happening” jellegű volt...

L.GY.: Meg képi... tehát tulajdonképpen azon az irgalmatlanul lerobbant, lepusztult udvaron... hatsó házrészen, ahol csak patkányok laktak, az volt a színpad egy része...

D.A.: Ezt úgy kell elképzelni, hogy van egy ilyen polgári ház és a hátsó udvarban meg hozzáépítettek házrészeket, amiket utána külön laktak, külön tulajdonossal és hát ezek legtöbbször méltatlan állapotban voltak.

L.GY.: De akkor ez a lerobbantság nem jött rosszul ebben a dologban. Adott egy különös képet, egy furcsa megvilagítást... azok az üvegtelen, romos ablakkeretek, hogy előtte és mögötte mi zajlik, tehát a tér bontása.

D.A.: És mit szólt hozzá a többi lakó, mert ott azért lakott egy öreg bácsi hátul az udvarban, meg később szomszédaitok is...

L.Gy.: A lakók meg voltak szelídítve.

Da : De mit szóltak, hogy ott néha megjelent harminc-negyven…

L.Gy.: ...harminc-negyven ember...

D.A.: ...néha még többen is...

L.Gy.: ...sokan kint álldogáltak az udvaron, a körfolyosós gangon... a legtélibb időszakban nem is volt szalon annyira hideg volt… de ehhez tartozott az udvar is. Hogy mit szóltak? Be voltak valamilyen módon szervezve.

D.A.: Ja emlékszem, hogy a szomszédok is átjöttek.

D.A.: Volt, hogy átjöttek. A bácsi, a Lajos bácsi volt hogy elbújt, de volt hogy érdekelte, volt hogy büszke volt hogy itt ilyen dolgok zajlanak, tehát nem volt annyira ellene. Az összes többi szomszéd fiatal volt. Vagy be volt szervezve, vagy otthon se volt. Volt egy fiatal alkoholista csávó aki otthon se volt. Félig lakott már csak ott.

D.A.: És te hogy emlékszel, milyen volt ennek az egésznek a fogadtatása? Hát nyilván elsősorban pozitív. Örültek az emberek hogy valami történik, hogy van hova menni, és adott esetben nem csak szimplán buli van, hanem ott kvázi valami értelmes dologban is részesülnek. Te milyen visszajelzéseket kaptál? Volt-e ami jól esett, vagy kimondottan…

L.Gy.: A fogadtatás egyik része az volt, hogy most nem tárgyaljuk, hogy ez összességében jó ötlet-e vagy nem, mert a nagyobbik részt az volt a levegőben, hogy ez összességében jó.

D.A.: Persze, persze.

L.Gy.: Hogy egyes szalonok hogy sikerültek, azt részletesen tárgyaltuk, és mindig volt, amire azt mondtuk, hogy jó ez most jobban összeérett, vagy valami miatt kevésbé. Nem attól volt jó egy szalon, hogy esetleg jobb művek lettek bemutatva, hanem attól, hogy ott valami létrejött; anélkül hogy ezt erőltetni kellett volna vagy lett volna egy ilyen hátsó vágy, vagy titkos szándék, hogy valami minden áron történjen. Ha más nem történt: vagy pankráció, vagy egyetértés. De nem az, hogy az ember úgy meg el onnan, hogy ott nem történt semmi és elmondhatja: „jaj, egy kis dekoráció volt, ettem egy sütit…”

D.A.: Ja ja. Pont ez volt az én kérdésem is, hogy ott történt valami, de utána zajlott-e valami vita?

L.Gy.: Olyan is volt.

D.A.: Elhangzik egy szöveg, és tényleg nem „dekorációként” érdemes ezekre a szövegekre gondolni. Hogy „jaj, van egy buli és meghívom Komár Lacit, hogy táncoljon az asztalon”; ott ténylegesen volt valamiféle találkozási pont, ahol vélemények tudnak kialakulni.

L.Gy.: Egyértelműen. Ha csak azt nézed, hogy hogy megoszlottak a vélemények, amit az előbb említettem, például a Balogh Robert verseivel kapcsolatban – az utólag is vitatva lett. Az egyik álláspont szerint primitív sznobizmus volt beleordítozni és beleböfögni a Balogh Robinak az udvariasan előadott, dohányfüsttől elhalványuló verseibe, vagy a másik oldalon ez a „mit játssza itt meg magát” című. Mind a kettő véleménynek lehetett valamilyen igaza, de ez még nem egy tudományos vita, hanem ez egy ízlésre és gondolkodásformára, vagy stílusokra bomló vita volt, hogy egyáltalán mit hogyan…

D.A.: Ott volt azért a Kis Sanya… rá folyamatosan lehet hivatkozni. Ha elhangzott egy szöveg akkor ő vitázott, sőt még nem is kellett szövegnek elhangoznia ahhoz, hogy izzon a levegő.

L.Gy.: Ez így volt.

D.A.: Ilyen parázs vita. Akár a részéről, akár kontra.

L.Gy.: Ez pontosan így volt és a Sanya évről évre egyre feszesebben vitatkozott, és mindig élesebben nem értett egyet. Akármiről volt szó, ő soha nem értett egyet. De tényleg olyan logikával tudta kimagyarázni, hogy a végén lehetet látni azt a szempontot ami alapján tényleg nem lehet egyetérteni. Nem voltál te a Sanya oldalán feltétlenül...

D.A.: Vagy legalább is van egyfajta párhuzamos igazság...

L.Gy.: Mindig lett egy párhuzamos igazság, és ezt ő szerette. És ezek a szalonban és azon kívül is folyamatosan vitatva lettek. Akár olyan témákkal kapcsolatban is, hogy a humánetológia szempontjai helyesek vagy egy filozofikusabb, vagy antropológikusabb szempont. Ilyenekről volt már akkor is szó. Akkor ezek a fontos viták akörül is forogtak – ha jól emlékszem a szalonban és azon kívül is –, hogy az irodalom szerepe meddig terjedhet el, vagy milyen társadalmi szerepe lehet.

D.A.: Vagy adott esetben voltak ott egész komoly filozófiai, filozófiatörténeti vizsgálódások is, amelyekről nagyon komoly – ha nem is viták, de – állásfoglalások, vagy nézőpontok kialakultak.

L.Gy.: Pontosan. És ha már ebbe az irányba nézünk, a szövegek és a filozófia irányába, akkor ennek a szalonnak egy másik kifutási iránya is volt, egy beszélgető kör. Többek között Molnár Bélával, Arató Ferivel, Kis Sanyával.

D.A.: ...ez a délutáni beszélgető kör...

L.Gy.: Horváth Tamás is időnként, én is benne voltam meg egy ideig... mindegy, különféle figurák. Ez kifejezetten higgadtabb, nem egy szalon, hanem egy beszélgető kör volt, de ezeknek a beszélgetéseknek a gyökere valahol ott volt részint a szalonban is már. Tehát ott lehetett már a konyhában vagy bárhol leülni és mindezt így vitatni.

D.A.: Tényleg, ha ezt így lehet mondani, volt kvázi egy esetleg oldottabb kerete annak, hogy különös felelősség nélkül az emberek megvitassanak akár nagyon komoly hermeneutikai (???) vagy egyéb kérdéseket...

L.Gy.: Hát, ha nem is felelősség nélkül, de nem azzal a fajta akadémikus súllyal történetesen, hanem a felelősség mindig emberibb és érzelmibb volt, én azt mondanám. Tehát minden, ami tudomány volt, egyszersmint emberi, életszerű és érzelmi is volt.
Nekem ez fontos volt, Sanyának és sokaknak, hogy az érzelem nem lett kivonva – egy furcsa matematikai művelettel – a tudásból. Kovács Éváék akarnak, ez egy zárójeles megjegyzés, Érzelem és Tudomány projektet indítani, remélem elkezdik egyszer.Volt szó róla és engem ez mindig is izgatott.
Bocs, visszatérve még egy fél mondat,tehát kérdezted, hogy milyen volt a fogadtatás, hát ezért itt kritikáról is kell beszélni, meg látni kell az egészet, mert úgy fog tűnni a diákoknak is, nekünk is itt a jó kis borocska mellett, hogy...

D.A.: ..minden szuper volt…

L.Gy.: …mert egyáltalán nem igaz így, mert nem kevés olyan kimondott vagy kimondatlan fogadtatás volt, ami ezt egy kicsit erőltetett dolognak vélte, hogy „minek ezt ide és miért nem ülünk le egy kocsmában és mit kell itt...”

D.A.: ..szövegeket felolvasni...

L.Gy.: Meg hogy „Mi lesz ? Úgy se lesz semmi, úgy sem jutunk sehova” – és tényleg nem is tudom, hogy jutottunk-e valahova, nem is biztos, hogy cél volt.
Hogy most meg akarjuk váltani a világot ? Vagy mi milyen sznobok vagyunk, vagy mit akarunk, érted? Azt például sosem felejtem el és most már talán nem haragudna az Arató Öcsi (Arató Ferenc), hogyha ezt hallaná, hogy az akkori barátnőjével a ...mindegy...

D.A.: Zsófival?

L.Gy.: Igen, a Zsófival megjelent a Szalonban, az a lenézés, amivel az arcukon besétáltak, nyílván megfelelő hangulatban, hogy szinte eljátszottak egy darabot, egy performanszot, de az olyan volt, mint egy gúnyos, kritikus gag, egy műalkotás a Szalonon belül. Azért nem akadtam ki rá, mert nyilvánvalóan volt benne egy nagyon komoly, értékelhető agresszió, tehát ők látványos undorral jelentek meg ott, iszonyúan kitalálva, felöltözve. Még ez is a Szalon. Akkor láttuk elöször a Zsófit és gyönyörű volt és az Öcsi is – mint pasi – jól nézett ki. Zsófi az Öcsinek a karján, és az volt az arcukon hogy : „Mi a francot csináltok, vagy gondoltok?! Ti azt gondoljátok hogy ez AZ?” Egy ilyen kívülről jövő valami, ez a „mélyebbről robbantsuk fel azt, amiről azt hiszitek lent van, mert nincs eléggé lent.”

D.A.: Ja, értelek

L.Gy.: „Oké, jó ez, de itt a gyufa a zsebemben és egy rossz valami, ami elhangzik, akkor ez a lakás porrá fog égni, az egész Szalonnal együtt.” Szóval ez is a fogadtatás.

D.A.: Értelek.

LGy.: Meg a 17 éves hippi srác is, aki megkérdezte tőlem, mert a barátnőjével haverkodtam, hogy :

– Illés számokat elgitározhatok itt?

És akkor mondtam, hogy: – Bocs ne, nee, Illés számokat ne!

D.A.: De az összejövetelek vége mindig valami zene volt, nem ?

L.Gy.: Végén vagy közben, igen.

D.A.: De Lengyel Gyula elkezdte nyomni a saját kazetta gyűjteményét.

L.Gy.: Ja hogy úgy, ja, értem. Igen, mindegyiknek a vége buliba ment át és akkor én DJ-skedtem. Akkor még kazetták meg bakelit.

D.A.: Bakelit meg kazetta.

L.Gy.: Igen, így van ez teljesen. Hát tánc nagyon sokszor, ez kell, le kell vezetni a feszültséget.

D.A.: Kedves idők voltak tényleg, tehát visszaemlékezve ezt most hova lehetne elhelyezni, ma egy ilyen elképzelhető-e? Hát szerintem nemigen. Normális esetben emberek összejöjjenek, úgy, hogy viszem a szövegemet, én is felolvasok egy kicsit, te is, közben más hozza a képeit, kilógatjuk. Valaki zongorázik. Nem tudom, hogy ennek egyáltalán van e ma valahol – mondjuk nem a mi generációnkban – létjogosultsága ilyen típusú...

L.Gy.: Ezt nekik kell eldönteni.

D.A.: Ja, meg most már más az eszközpark is, adott esetben. Nem Tudom. Nem tudom, mit kérdezek, Gyula.

L.Gy.: Vagy lezárjuk? Eddig mennyi idő?

D.A.: Hát hogy emlékszel vissza? Jó szívvel nyílván, életednek egy kedves időszaka volt, ugye az utolsó legényévek.

L.Gy.: Mondok neked most valamit ami lehet, hogy furcsa,egy kicsit lelkiismeret furdalással is emlékszem vissza. Nem erre. De ebből lehetett volna valamit továbbvinni valamilyen formában, nekem személy szerint. Akár. DE még ez sincs lezárva. Mondjuk, hogy nem volt dokumentáció, de valamit írni ebből közvetlenül, amikor még forró,mert én írogattam akkor is. DE mennyire máshol járt az agyam; ugyanakkor ezt még bármikor meg lehet tenni.

D.A.: DE az ember általában nem úgy csinál ilyen dolgokat, hogy ennek lesz valamifajta súlya. Így van? Mármint a jövőben.

L.Gy.: Nem, mert az akkor meg is ölte volna. Tényleg az abszolút spontaneitáson volt a hangsúly. Tehát igen, abszolút örömmel, meg jó módon gondolok vissza rá, meg egy kicsi csalódással is, mert nem váltottuk meg a világot, pedig meg kellett volna, de ez csak egy vicc. Félig vicc,mert kis lelkiismeret furdalással, hogy valami nem lett tovább víve. Kicsit kurtán-furcsán lett vége. Volt, aki kérdezte is, hogy miért? De ez volt.

D.A.: Azért, így belekérdeznék, hogy kik állítottak ki ? Császár Gábor ?

L.Gy.: Császár Gábor is volt, így van. Volt még akinek nem emlékszem a nevére, nagyon kedveltem, talán testvérek voltak, testvérpár, szakállas.

D.A.: Balanyi Zoli.

L.Gy.: Igen, igen. Ő szerintem volt.

D.A.: Ő volt?

L.Gy.: Igen.

D.A.: Az jó, ő szobrász gyerek.

L.Gy.: Varga Rita nem tudom, hogy volt e?

D.A.: Hát azt mondjuk én se.

L.Gy.: Talán még nem. De Rezsonya Kata?

D.A.: Hát ő elképzelhető.

L.Gy.: Csille Márti? Én írtam ilyen neveket, hogy kik lehettek még. Mert sajnos igen, az emberi memória, legalább is az enyém...

D.A.: Feloldódik előbb-utóbb…

L.Gy.: Annyi minden más van, nem tudom még kik.Leiszer Attila biztos olvasott föl. Tényleg a Jozef Tillman-nak is volt kiállítása?

D.A.: Tillman mondjuk egy külön témát is megérne, mondjuk az ő szerepe itt Pécsett...

L.Gy.: Igen, de ezt már ő nem vállalja fel, vagy nem akarja túllihegni.

D.A.: És igaza van.

L.Gy.: És innen is lehet nézni és ez így igaz is.

D.A.: Nem venné magára a szerepet, hogy ő itt, vagy nem tudom, nem akarok helyette semmiben nyilatkozni... Hát Gyula, a diákok majd leírják a kérdéseiket legfeljebb és integess nekik, hogy tanuljanak.

L.Gy.: Keményen, keményen gyerekek!

D.A.: Köszönjük szépen!

L.Gy.: Csá, sziasztok!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése