Doboviczki Attila: Bemutatom az urat: Szász Istvánnak hívják, a Perem+ Tv-nek volt az egyik, hát, hogy mondjam, az egyik meghatározó alakítója, létrehozója.
Szász István: Igen, ezeket a szavakat elfogadom, valóban erről van szó.
D. A.: Mindjárt rá fogunk térni konkrétan a Perem+ Tv-re. Most arra szeretnélek megkérni, hogy egy pár szóban beszélj magadról. Honnan keveredtél ide az egyetemre? Milyen előtanulmányaid voltak?
Sz. I.: Egy messzi-messzi galaxisból származom (nevet). 1990-ben érkeztem ide Pécsre, egyébként Debrecenből származom. Eredetileg történelem-földrajz szakra vettek fel, és ebből a földrajznak a rajz része az, ami hozzám legközelebb állt, csak ugye a földrajz másféle rajz, mint a vizuális nevelés szak, de nekem tulajdonképpen a legtöbb barátom mégis erről a területről jött. Tehát többnyire a vizuális nevelésesekkel haverkodtam. Mentünk, jártuk a várost nyitott szemmel. Aztán ’93-ban megjelent egy hirdetés, hogy a Pécsi Városi Televízióba új arcokat keresnek, műsorok felkonferálására, műsorok vezetésére. Ez egy meghirdetett dolog volt, nem tudom, hogy most van-e ilyesmi? Szórólapon volt a felhívás, kirakták őket a kollégiumban. Én is kollégista voltam. Gondoltam magamban, a dolgok nem pottyannak az embernek az ölébe, menni kell utánuk. Úgy nem fog soha bekerülni az ember a médiába, hogy az utcán sétál, és egyszer csak odarohan hozzá valaki azzal, hogy mindig is magára gondoltunk, erre fölfedezik az embert, hanem valamit tenni is kell az ügyekért. Mindig is vonzódtam a TV felé, de hát ki nem? Szerintem valahol mindannyian vonzódunk a médiához, hogy híresek legyünk, az arcunkat megismerjék (nevet), felismerjenek az utcán. Bementem a televízióba, volt két, pár perces felvétel. Nem így néztem ki, mint most, nem tudom, hogy láttátok-e a műsort, vagy belenéztetek-e esetleg? 15 kg-mal soványabb voltam, a hajam is némileg hosszabb volt, majdnem a vállamat verdeste. Amikor pár napig nem borotválkoztam, elég félelmetes látványt nyújtottam. Na, ha bemegy az ember így a televízióba, akkor alapvetően meg van határozva, milyen műsorokba kerülhet be, vagy kik fogják őt „felfedezni”. Két telefonhívás érkezett, az egyik Jeszenszky Zsolttól - őt talán ismeritek - mert ő az Artisjusnál, vagy valamilyen jogvédő szervezetnél szokott időnként felbukkanni (Pro Art). Akkoriban ők is csináltak a városi televízióban egy hard-rock magazint Szebeni Zsolttal, aki azóta is ezt a vonalat képviseli itt a városban. Őt nem tudom, ismeritek-e? Egy Yamaha Dragstarral szokott furikázni a városban. Állandóan bőrgatyát visel, különböző műsorokban szokott fellépni, kendővel a fején, tehát ő az a tipikus rocker, aki megmerevedett ebben a helyzetében az évtizedek során. Ő volt az egyik, és a Jeszenszky Zsolt, akik azt gondolták, érdekes lehet ez a pofa a rockzenei műsorukba. A másik Müller Zsolt volt, aki az alternatív irányt képviselte, és szubkulturális irányba ment el. Na, ők ketten kerestek meg, hogy jöjjek el a műsorukba, és mutatkozzak be. Erre elmentem még egyszer. A rockerek úgy döntöttek, túl kifinomult vagyok ahhoz a műsorhoz, vagy nem tudom mi volt a döntés hátterében, de végül is ők nem hívtak vissza. Ellenben Müller Zsolt eljött hozzám személyesen, neki nagyon tetszett a fellépésem. Érdeklődött, volt egy néhány adást megélt műsora a Perem Tv, ami elhalt, de ezt újra kívánná éleszteni Perem Plussz Tv néven, - ahol a plusz ugye a folytatást, és a gyökerekhez való ragaszkodást jelentené -, szóval ebbe, mint szervező belépnék-e? Hát, mondtam persze, jobb dolgom úgy sincs, túl voltunk a vizsgaidőszakon, vágjunk bele. Felosztottuk a műsort. Első fele az enyém, a második része az övé. Az én részemben azt csinálok, amit akarok, ő pedig inkább egy spirituális, meditatív irányba szeretne elmenni. Ez meg is látszik a műsornak abban a felében, amit ő képviselt.
D. A.: Ez volt 1993 tavaszán.
Sz. I.: (helyesel) És elkezdtünk műsorokat csinálni. Összeszedtem az én részemre egy jó csapatot. Dávid Norbit, akinek ma szintén van egy sikeres vállalkozása, Szaffián Donátát, Norbi akkori barátnőjét. Ugye a csajok mindig ezen a vonalon jutnak be tv-be ezek szerint, de lehet, hogy másképp is... Nagyjából ez volt a csapat. Müller Zsolt, én, Donáta, és Norbi. Utóbbi volt az operatőr, a kameraman. Ő rajz-vizuális szakon tanult, úgy gondoltuk, ehhez érzéke lesz, szerepelni úgyse nagyon akart. Elkezdtük összeállítani az anyagok szinopszisát. Nagyon sok dologgal foglalkozott a pécsi televízió, de eggyel nem. Sok fiatal tehetséges művészpalánta van itt, rajz-vizuálisnevelés hallgatók, más érdekes emberek, nem csak egyetemisták. Sok rejtett, fura ember él a városban, őket kellene felfedezni, elmenni hozzájuk, és megmutatni az embereknek, hogy kik is élnek velünk. Így jutottunk el egészen különleges figurákhoz, közöttük voltak persze ismerősök is, akiket a városban esetleg ismertek, csak nem arról az oldaláról, ahogy mi próbáltuk bemutatni. Tehát a koncepció lényege az volt, hogy azoknak az embereknek nyújtsunk megjelenési felületet a televízióban, akik egyébként oda soha az életben be nem kerülhetek volna. Hát, ezért is volt a tévének a neve Perem. Perem, röviden /M. Mert ez nem csak azt fejezte ki, hogy a peremre, a perifériára szorult embereket, életszituációkat, eseményeket mutatunk be, hanem valahol azokat az embereket is, akik a központból kikerülve, valahogy a társadalom holdudvarában élnek. De korántsem úgy, hogy nem csinálnak semmit, ellenkezőleg. Hozzátesznek valamit az adott társadalomhoz, az adott közösséghez, csak erről az emberek nem nagyon tudnak. Na, ezen a vonalon indultunk el, ez volt a magja az egésznek, ami elkezdődött, és hát az első adások is ennek a jegyében teltek el. Azért persze kerestük azokat az embereket, akik jól tudnak beszélni, érdekes dolgokat csinálnak. Ez egyben vizuális kihívás is volt, hiszen őket mindig az adott stílusuknak megfelelően igyekeztünk bemutatni. Amit ők csináltak, ahhoz igazítottuk az intrót, a felvezetést, meg hát a beszélgetésnek azt a kötetlenségét, amivel ritkábban lehet találkozni ma már a televízióban.
A technikai felszereltségünk gyenge volt, nem voltunk nagyon eleresztve. Az akkori főszerkesztő Kismányoki Károly volt, akit talán ismertek mindannyian, vagy nem? Most már nyugdíjas. A rajz tanszéken tanított, és úgy került be a televízió vezető székébe. Művész ember volt. Egyébként korábban animációs filmekkel foglalkozott. Az ő nevét azért érdemes megemlíteni, mert ez a műsor nélküle nem indulhatott volna el. Az ő ötlete volt, hogy másik irányból engedjen teret a fiatal, kísérletező filmeseknek, akik nem azt a merev, begyöpösödött televíziós szemléletet képviselik, ami általában a Tv-ben akkoriban volt, hogy na, akkor most snitt, meg svenk, világítás, lerakjuk a kamerát ide, és akkor be van állítva, hanem mozogjunk, kísérletezzünk. A ’90-es évek elején jött be Magyarországra az MTV, ami akkor azért eléggé felforgatta az egész televíziós, vizuális kultúrát, hiszen olyan képi világot hozott be, ami nem volt szokványos a magyar állami királyi TV-hez szokott nézőknek. Gondoljatok vissza - bár ti talán még túl fiatalok vagytok ehhez -, a ’90-es évek eleji MTV-nek erre a korszakára. A mi műsorainkba is visszaköszöntek azok a snittek. Direkt a Perem + Tv-re csináltuk azokat a különböző logó animációkat, amiket az MTV hatására készítettük, megtörni a műsort időnként érdekes dolgokkal, hülyeségekkel, egyszóval lazára venni a figurát. Erre a Kismányoki vevő volt, nélküle ez a dolog nem jöhetett volna létre. Nem véletlen, hogy amikor Kismányokit, ha jól tudom ’95-ben eltávolították, akkor a mi műsorunk is kikerült a TV-ből. Hozzáteszem, addigra már a mondanivalónk is elfogyott, érdekes módon valahogy egybeesett a kettő.
D. A.: Hogyan alakult a stáb, arra, hogy emlékszel? Mert azért ott rendszeresen tűnnek fel időről időre más arcok, főleg a felkonfoknál megmutatták magukat fiatalok, fiatal leányok.
Sz. I.: Ez egy nagyon érdekes dolog volt. Egy idő után rájöttünk arra, a műsor koncepciójával kerülnék önellentmondásba, ha bezárkóznánk a magunk kis csapatába, és foggal, körömmel ragaszkodnánk ahhoz, hogy ezt a műsort csak mi készítsük. Nyissunk a többiek felé, kerestünk olyan embereket, akik érdeklődtek a televízió iránt. Odaadtuk nekik a kamerát, és mondtuk, válasszanak egy témát, kezdjék el ők is ugyanazt csinálni, amit mi. Illetve, nem azt, amit mi, hanem amit ők gondolnak a televíziózásról. Így került be a képbe nagyon sok olyan fiatal, akik aztán egy saját koncepcióval, saját értelmezéssel, kezükben egy kamerával elindultak és hoztak be nagyon jó anyagokat. A másik az, hogy ugye arról is le kellett mondani egy idő után, hogy mindent én magam csináljak. Volt egy idő, amikor én voltam egy személyben a műsorszerkesztő, operatőr, műsor felkonferáló, vágó, animátor, tehát minden „lótüdő”. Volt, mikor magamnak beszéltem a felkonfot hajnali kettőkor, mert nem volt a kamera másik oldalán senki. Utána elmentem megvágni. Az az igazság, nagyon nehéz volt embereket találni erre az egészre, mert bármilyen hihetetlen, nem mindenkiben volt annyi ambíció. Hogy mondjam, annyi érdeklődés a televízió iránt, mint amire mi számítottunk. Nagyon nehezen jöttek be emberek. Egyszerűen fiatalok voltak, mint ahogy ti is vagytok, egyszerűen elvoltak magukban. Nem tudom, miért jártak egyetemre, vagy mit akartak csinálni, de a felajánlott lehetőséggel olyan nagyon sokan nem éltek. Vagy rossz anyagokat csináltak, egyszerűen érdektelen anyagokat. Ezek nem kerültek be a műsorba, ezért egy idő után vissza kellett folyni a műsorkészítésbe olyan szinten, hogy újra kézbe kellett venni a műsort, mert egyszerűen elfogytak az emberek. Nem tudom, ennek mi volt az oka?
D. A.: Lehet, hogy furcsát kérdezek: milyen volt az időhöz való viszonyotok? Nyilván itt egyfelől lehet arra gondolni, hogy effektíve mennyi időt vitt el ez a tevékenység mondjuk tőled, így a hétköznapokban, de a másik ilyen viszony nyilván tudvalevőleg, ti dokumentáltok helyzeteket, adott esetben. Tudvalevőleg tudatosan felvesztek anyagokat, és ezt elteszitek valamikor későbbre tehát túl azon, hogy ez…mennyire volt ez tudatos, hogy ti most így valamifajta ilyen archiválós tevékenységet is végeztek? Ez már rögtön két-három kérdés.
Sz. I.: Az idő relatívvá válik, ha az ember egyetemista. Akkor megszűnik az idő, legalábbis nálam így volt. Ez egyébként abban is megnyilvánult, hogy pillanatok alatt eltelt ez az öt év, észre sem vette az ember. Szinte hihetetlen, hogy tud telni az idő. Pláne, hogy az azóta eltelt újabb tizenakárhány év. 18 éve jöttem ide Pécsre, de a mai napig olyan, mintha múlt héten jöttem volna, kezemben egy utazótáskával, mikor leszálltam a vasútállomáson. Senkit nem ismertem, és új életet kezdve nekiálltam valamivel foglalkozni. Nagyon gyorsan telik az idő, az tény. Mondjuk az egyetemen annyira nem foglalkoztam a tantárgyaimmal, de azért nem buktam meg, azaz... egyszer mégis. Volt egy középkor szigorlatom töriből, de akkor is azért történt, mert el kellett mennem a Mandulás Kempingbe avart gereblyézni, mert pénzt kellett szerezni. Ezért nem tudtam készülni a szigorlatra. De amúgy a televíziózás nem vett el sok időt. Idő az rengeteg van, ezt rá kellett fordítani. Eredetileg azt terveztük, hogy kéthetente lesz egy adás, és negyven perc lenne az adásidő. Aztán rájöttünk arra, hogy negyven percet megtölteni, az nem olyan könnyű, mert unalmassá válik az anyag egyrészt, másrészt meg, szóval annyi érdekes témát nem tudunk összeszedni. Ahhoz ugyanis sokkal több időt kellett volna erre fordítani, annyi idő pedig mégsem volt. Aztán ott voltak az effektek, nekem kellett vágni mindent, ez azért sok időt vett igénybe. Volt olyan, hogy adás előtt tíz perccel még vágtam az anyagot, mikor kész lett, szaladtam a központi géphez, betoltam a kazit és élő adás. Előfordult, hogy kifutottunk az időből. Viszont nagyon jó volt, mert rengeteg helyre eljutott az ember. Ennek később, - miután vállalkozó irányba mentem el, majd az egyetem után volt még három év PhD, melyet végül nem fejeztem be - nagyon nagy hasznát vettem. Sok embert, sok életszituációt megismertem, ráadásul most még jól is jönnek ezek a televíziós referenciák, ugyanis vállalkozóként marketinggel foglalkozom, és az jól jön, ha az ember fel tud mutatni televíziós múltat. Bizonyos megbízások megszerzéséhez nem árt.
A műsorok archiválása nem volt tudatos. Bocs, de mi nem Nektek készítettük az anyagot - már elnézést kérek, ha ezzel csalódást okozok -, hanem egyszerűen egy jó időtöltés volt. Egy jó hobbi, aminek volt kézzelfogható eredménye. De egyébként azért is szerettem a művészhallgatókkal együtt lógni, mert a történelem- földrajz két olyan tantárgy - pláne mikor PhD-zni kezdtem - hogy publikáció jön-megy, egyik tanulmány a másik után, ezek látszat nélküli dolgok. Mindig is azt szerettem, ha valaminek van valami látszatja, és az, amit csináltunk, annak volt látszatja. Ezt meg lehetett nézni, el lehetett tenni, újra elő lehetett venni. Ha az ember ír egy közlekedésfejlesztési koncepciót, akkor mi van? A szobrász csinál egy szobrot, az ott van, meg lehet mutatni a gyerekeknek, a TV-t meg lehet mutatni a gyerekeknek, apa ott volt. De az, hogy Pécs városszerkezeti fejlődése a középkortól napjainkig hogyan nézett ki…? Nyilván ez is egy érdekes dolog, meg nyilván szakmailag fontos, ezzel lehet pénzt keresni, de ez soha nem vonzott annyira, mint maga a televíziózás. Ez egy tudattalan dolog volt, és az hogy végül is ezek az anyagok megmaradtak, kizárólag annak a következménye, hogy én annak idején kazettára dolgoztam. Mert akkor nem is volt más, és minden anyagot – mivel kellően egoista vagyok, szeretem magamat nézegetni -, ezért elraktam. Amiket a televízióban kötelezően le kellett adni archiválandó anyagként, érdekes módon, kivétel nélkül, mind eltűntek. Vagy rávettek valamit, vagy egyszerűen „eltűnt”. Azért a televízióról tudni kell, hogy ez egy nagyon szemét hely. Ott tesznek be az embernek ahol tudnak. Éjfél körül, vágás közben, karba tett kézzel megállnak az ember háta mögött az „okosok”. Először észre sem veszed, hogy néznek. Majd nekiállnak fikázni, hogy mi a szart csinálunk mi itt? Mozog a kamera? Belevágunk a mozgásba? Ez durva hiba. Másrészt, amikor el akartunk menni forgatni lebeszélt időpontra, mi „amatőrök”, érdekes módon pont akkor nem volt ott a Hi8 kamera. Hát hol lehet? Valaki elfelejtette visszahozni, nahát, micsoda véletlen. Aztán amikor meg a kazettáinkat kerestük, akkor kiderült, hogy azok eltűntek. Tehát ezeket óvatosságból mindig hazavittem, learchiváltam, így megmaradtak. Örülök annak, ha valaki most ezeket nézegeti, mert én bevallom, azóta sem bírtam végignézni az ötven valahány kazettát. Harminc valahány műsor van nekem meg, de ezek között sok az ismétlés. Voltak persze segítőkész emberek, akik önzetlenül adták át a szakmai alapokat, tanítottak, azért ezt is meg kell említsem.
A negyven percből végül átmentünk húsz percbe. Rájöttem, húsz perc bőven elég az embereknek ebből a dologból. Mondjuk az is hozzátartozik, mi a késői műsorsávban voltunk benne. A Pécsi TV akkori műsorstruktúrája úgy nézett ki, hogy este nyolc órakor elkezdődött egy film, az ment, ameddig ment, senki nem tudta kiszámolni előre, meddig. Ez volt a Hálózat TV, csereberélték az anyagokat az országban, mentek mindenhol a hülye igénytelen filmek. Amikor az véget ért, akkor jött a Perem + TV. Volt, hogy kilenc órakor, volt hogy tizenegykor. A kettő között maradt egy idősáv, ekkor betettek abba a húsz percbe. Ekkora az emberek, már egy kicsit amúgy is lefáradtak, így negyven percet végig ülni, hogy azt a sok baromságot tőlünk végig hallgassák… Pláne amikor mondjuk lemegy a végén Müllertől egy tíz perces meditáció gyertyafényben.... Ez embert próbáló feladat volt. Ennek ellenére mi azért rendszeresen megkaptuk a TV-től a kimutatásokat, hogy hányan nézik a műsort, és milyenek a tetszési indexek? Ahhoz képest, hogy ez egy rétegműsor volt, tehát kifejezetten olyan alternatív hülyéknek találtuk ki, mint amilyenek mi is voltunk, ahhoz képest ez egy közepes, vagy a közepes alatti nézőszámot hozott, ami mondjuk ebben az idősávban nyilvánvalóan nem egy rossz eredmény. Közepesen nézett műsor volt. Viszont, ami érdekesebb, hogy a tetszési indexe a közepesnél erősebb volt, vagy néha elérte az annál jobb kategóriát. Tehát tetszett az embereknek ez a sok baromság, amivel foglalkoztunk, bár voltak azért olyan hallgatói és nézői levelek, hogy pécsi nyugdíjasok beírtak, betelefonáltak a TV-be, „le kéne lőni az ilyeneket”, és egyébként is hogyan engedhetik meg azt, hogy egy tetőn sétálgassunk? (Ez a jelenet minden adás előtt, a felvezetőbe került be, mivelhogy az is perem, ez is perem, ezért a Szántó Kovács koli akkor még beépítetlen párkányán sétáltunk kb. 6 m magasan.) Nem mindenki tudta feldolgozni lelkileg és szellemileg ezeket a dolgokat. Aztán ott volt a 6-os út közepén sétálgatás… Előfordult, hogy adás közben szétröhögtük a műsort és ez benne maradt. Ez szokatlan volt az embereknek akkoriban (1993-1995), most se menne el szó nélkül, legfeljebb szilveszterkor, bár ma már az emberek ingerküszöbe elég magas. Ma, kitörlik ezeket a részeket, mi direkt benne hagytuk.
Hallgató: Azt mondtad, hogy 1995-ben elfogyott a téma, ezt minek tudtátok be, vagy mire következtettetek ebből?
Sz. I.: Egyrészt akkor már úgy voltam vele, ezzel a műsorral nem érdemes ennél komolyabban foglalkozni. Látszott, az elmúlt években, hogy ebből nem lehet majd megélni. Ebből persze akkor sem tudtunk megélni, teljesen ingyen csináltuk. Kismányoki adott időnként párezer Ft-ot kazettára, erre-arra, a tv költségvetésében – és nekünk is - ez aprópénznek számított. Illetve Müller Zsolt hozott be szponzorokat, az Alexandrát például. Akkoriban a Matyi Dezső még nem volt akkora ember, mint most, hanem kisebb, viszont akkor is támogatta ezt a műsort, olyan formában, ha találós kérdéseket tettünk fel, akkor könyvutalványokat lehetett nyerni. Ebből nem pénz folyt be, lényegében adományokat kaptunk. Amiben pénz volt, az az, hogy én ezen a vonalon be tudtam menni úgymond az igazi TV-be, abba a Pécsi TV-be, ahol voltak élő adások. Tudták, hogy földrajzos vagyok, rám bízták ezért ’94-ben az akkori „Föld Napján”, hogy egy élő műsorban helyi vizesekkel, meg környezetvédőkkel csináljak egy élő műsort. Jó, azért kaptam 5000 Ft-ot. Egy húsz perces műsorért. Na, most hozzáteszem, hogy akkor a havi ösztöndíjam volt 3000 Ft. Azért ez nagy pénz volt abban az időben. Be lehetett dolgozni a pécsi híradóba, mert akkor már látták, hogy kamerázok is. Nem volt operatőrképzés, ha tehát valaki fogott egy kamerát, és beállt, onnantól kezdve ő volt az Operatőr. Hihetetlen, de ez így volt. Vagy ő lett a Vágó, vagy a Mittudomén. Bedolgoztam ezért a pécsi tv-nek a híradóba. Mentünk „Híradózni”. Akkor még Páva Zsolt volt a polgármester, de összefutottam Fodor Gáborral, aki még nem volt akkor senki. Jött Szili Katalin, a református koli, borverseny, kiállítás. Erre viszont már kaptunk pénzt, mert erre már járt. Fél év alatt össze tudtam szedni 60 ezer (!) Ft-ot, amit aztán elköltöttem arra, hogy bejárjam barátnőmmel egész Európát, egy InterRail-es vonatozás keretében. Ennyi pénzt korábban nem is láttam egyben. Tehát pénz ebben volt. Rögtön átláttam, a Peremben nincs perspektíva, sőt addigra már Kismányokinak is kifelé állt a szénája. Egyértelműen látszott, ezt a típusú műsorstruktúrát az új televízió vezetése nem fogja bevenni. Aztán jött a Hauer, elindult a nagy tolakodás, ismét előkerült, hogy vannak a profik, és vagyunk mi, az „amatőrök”, szóval tudjátok, hogy van ez. Mit keresnek ezek itt? Jobb volt önként lelépni. Holott ugyanúgy jött be mindenki, mint mi, csak ugye volt, aki időben elindult más területekre (bűnügy, vallás, autó-motor, stb.), amiben több pénz volt, mert tudott rá szponzorokat szerezni.
Ráadásul, ami a legnagyobb gond volt, hogy elkezdtünk betagozódni a televízió technikai struktúrájába. Rájöttünk arra, hogy tényleg amatőrök vagyunk. Na, de akkor hogy lehet profivá válni? OK, tegyük le azt a kamerát a statívra. De akkor már ne azt az sVHS Panasonic kamerát vigyük el, hanem a U-maticot. Aztán megkaptuk a Hi8-at, végül a Betát, és azokkal a milliós kamerákkal már nem lehet bohóckodni. Azt tényleg le kellett tenni egy statívra. Ráadásul a Kismányoki is megváltozott, azt mondta, inkább ad mellénk egy profi operatőrt, és onnantól kezdve a műsor beállt arra a szintre, amit már az utolsó adásokon lehet látni. Tök faszán be van világítva minden, le van téve a kamera, tökéletes svenkek, tökéletes zoom-ok, precíz vágás. És innentől kezdve az alternatív vizualitás megszűnt. Innentől kezdve tulajdonképpen annyi volt, hogy elmentünk Aknai Tamással belvárosi sétákra, és a vizuális kísérletezést átvette a téma szerepe. Igazából, - és ezt nektek mondom, mint akik ezzel foglalkoztok, hogy - ez egy nagyon érdekes dolog. Mármint a téma, és a vizualitás viszonya. Ma megint elindultunk visszafelé minden. Ha a mai filmeket megnézitek, a moziban szinte alig van téma. Nézzétek meg például a Watchmen-t. Gyakorlatilag zéró téma, van viszont vizuálorgia, ez eladja a filmet. Ha régi filmeket néztek, ott tulajdonképpen a téma hordozta magában a feszültséget, úgy kellett a dramaturgiát megírni, hogy bizonyos időközönként valamilyen cselekmény történjen, ami a néző érdeklődését fenntartja. Manapság a legtöbb filmben nincs ilyen cselekmény, a korábbihoz fogható dramaturgia, hanem a feszültséget azzal érik el, hogy bizonyos időnként bedobnak valamilyen vizuális trükköt, egy effektet, amitől a néző felébred. A téma helyett a vizualitás irányába megy az egész média. Mi úgy kezdtük, hogy először nyomtuk az újszerű vizuális effekteket, persze azon a korabeli vicces technikai szinten, de aztán ahogy jött egy-egy érdekes téma, a kísérletezés lekopott. Eleinte próbáltuk összekapcsolni a vizuális kísérletezést a jó témával, ez volt a legérdekesebb időszak. Végül megmaradtak a letisztult témák. Ez is valami. De amikor már a téma is ellaposodott, mert nem nagyon volt miről riportot csinálni, akkor döntöttem úgy, hagyom a francba ezt az egészet. A műsor elérte életpályája végét. Ha tovább csináltam volna, azt már úgy hívnák: foglalkozás. Amúgy is jött a záróvizsgám, diploma, minden, ’95-, ’96-ban diplomáztam. Tehát azt mondtam, a továbbiakban ezzel nem szeretnék már foglalkozni. Voltak egyéb nézeteltéréseink is Müllerrel a műsorszerkesztési elvekben, és akkor otthagytam a tv-t. Van viszont, aki nem tudta időben abbahagyni, ilyen „múmiákat” ma is látok, ha véletlenül odakapcsolok.
Hallgató: Más műsort nem akartatok csinálni? Csak ez az egy műsor volt?
Sz. I.: A Müller Zsoltnak volt egy „Zoo” című magazinja, ami állatokkal foglalkozott. Abban is részt vettem, de ez igazából teljes egészében Zsoltnak volt a koncepciója, én csak kameráztam. Mondta mit szeretne, én felvettem. Elmentünk állatmenhelyekre, állatkertbe, tehát állatokkal foglalkoztunk. De ez is jellemző módon, ugye a perifériára került állatok világa volt. Ez elég sokat kivett belőlünk. Nekem volt nagyon sok műsorötletem. Annak idején próbáltunk is a megyei önkormányzathoz elmenni azzal, hogy kössük össze a település-földrajz dolgait, meg a történelem szemléletet azzal, amit mi is csinálunk. Próbáljunk olyan alternatív műsort csinálni, ami településföldrajz, történelem, tehát valamilyen hozzám közel álló szakmai vonatkozása van. Amit én adott esetben később – már akkor tudtam, hogy PhD-zni fogok - valahogy be tudok vinni a tanulmányaimba és adott esetben ebből fogok PhD-zni. De ahhoz, hogy mi erre megbízásokat kapjunk, olyan pénz, és kapcsolatrendszer kellett volna, amivel akkor nem rendelkezem. Volt persze egy-két kísérletünk. Volt egy „Habitat-day” projekt, ami lényegében település-földrajzi rendezvénysorozat volt, na arra például csináltunk település-földrajzos filmeket. Mentünk, jártuk a környező településeket. Pap Norbi barátommal kezdtünk ezzel foglalkozni, és próbáltuk ez irányba a kapcsolatokat fölvenni. De aztán nem jött össze pénz, így nem nagyon láttam értelmét erőltetni. A többi téma foglalt volt a televízióban, mármint amiben pénz lett volna. Itt vannak pl. a bűnügyek: na, ez nem érdekelt soha. Aztán, mit tudom én, a kultúra egyéb területei, sport, zene, híradózás. Ezek már foglaltak voltak, és óriási harcok mentek azért, ha valaki leadott egy műsor szinopszist, akkor ezzel Ő szeretne foglalkozni: „hát azt nem lehet, az már foglalt, meg ezt már valaki kitalálta, amazt nehogy elkezdjük csinálni, mert érdekeket sértünk”. Nyilván mindenki azt nézte, honnan tud szponzort szerezni egy műsorhoz. És ha egy olyan ötletünk volt, ahol látszott az, hogy ebben pénz van, akkor abban a pillanatban lecsaptak oda a nagykutyák, és azzal nem nagyon tudtunk foglalkozni.
D.A.: Csak egy részletkérdés: ezek az adások, hogy néztek ki? Szimulált élő adások voltak nem? Vagy rögtön ment?
Sz. I.: Minden élesben.
D.A.: Minden élesben?
Sz. I.: Nem vacakoltunk.
D.A.: Kevertétek és így ment lefelé?
Sz. I.: Ja, nem, először megvolt a felvétel, utána pedig bementünk a stúdióba – azaz bementem én a stúdióba. Ez egyébként kezdetben ott volt, ahol most van a Mecsek-áruháznál a tizennemtudomhány emeletes, annak a tetején volt a stúdió, ott vágtam, aztán onnan is adták le a cuccot.
D.A.: Azt hiszem a UPC szerezte meg.
Sz. I.: Nem tudom mi lett a sorsa. Tehát itt kezdtük, aztán végül megengedték, hogy beköltözzünk a Lánc utcai központba – már amikor az U-matic-kal kezdtünk dolgozni, tehát nagy kazettás dolgokkal - és ott vágtuk az anyagot. Aztán amikor kész volt, akkor onnan vitték ki a Mecseki toronyházhoz, mert innen adták le a népeknek. Nem volt földi sugárzás meg ilyenek, kábelen ment minden.
D.A.: Azért kérdeztem, hogy ilyen szimulált élő, tehát szalagra lett rakva és utána adták le, nem?
Sz. I.: a „hőskorszakban” sVHS szalagra lett véve minden. A Mecsek Áruháznál lévő toronyház tetején kialakított stúdióból adták le a népbutító esti filmeket. Meg kellett várni, amíg ennek vége lett, addig „malmoztunk”. Utána viszont műsorzárás, „hangyaháború”, tehát rászabadulhattunk a technikára. Este 10-11 után így leültem a stúdióban, és megnéztük milyen alapanyag jött össze. Az én részemet én vágtam meg, Zsolt az övét, majd megcsináltam az összekötő effekteket. A sugárzásra kész, komplett anyag összeállítása, az én feladatom volt. Ott a stúdióban találtunk ki mindent, néha elhülyéskedtünk dolgokat, élveztük a technikai lehetőségeket. Általában hajnalig dolgoztunk.
D.A.: Nagyon érdekes, amit mondtál a formanyelv és a téma, tartalom közötti összefüggésről. Az a meglátásom, hogy nagyon heterogén, tehát nagyon eklektikus azért a - mondjuk így - , hogy a ti műsor struktúrátok, ami volt. Tehát itt a társadalmi riporttól kezdve a művész portrék, művész interjúk, a kísérleti film, mint olyan, a zenei, vagy ilyen események, rendezvényekről a beszámolók, hát hihetetlen nagy skálában vannak ezek jelen. Mégis azért mi volt az, ami szerkesztési elvként ugye, egy-két vezérfonal ott talán megragadható?
Sz. I.: Hát… hogy mondjam… Különösebb szerkesztési elv nem volt. Az volt az alapkoncepció, hogy olyan eseményeket mutassunk be, ami - még egyszer mondom -, amúgy nem kerülne be a televízióba, mert nem foglalkozik vele senki. Tehát a Pécsi Magas Fiúk Dalárdája, vagy a M.É.Z. zenekar, meg egy rakás ilyen zenekar. Most ehhez hozzá kell tennem, hogy volt egy Perem Galériának nevezett hely is, szintén a Szántó Kovács János úton. Ez egy alternatív, szubkulturális jellegű hely volt. Azóta már sok ilyen hely lett a városban, de akkor még azért annyira nem volt sok. Ezt is a Müller Zsolt hozta létre, és ott felléptek meghívott vendégek. Tehát oda, a Perem Galéria pincehelyiségébe, ami a kollégium alatt volt, lettek meghívva. Voltak szervezett kiállítások, pécsi egyetemisták kiállításai. Ti nem tudjátok talán annyira, de manapság nem olyan könnyű egy kiállítást megrendezni. Akkor ott volt az a hely, megegyeztünk, hogy aki akarja berendezi a kiállítást, meglehetett nézni. Együtteseket hívtunk meg, voltak performanszok, akkor alakult az Egyetemi Klub, szintén a Szántó Kovács János úton, ami azóta azt hiszem megint megszűnt.
D.A.: Most aktuálisan nem létezik.
Sz. I.: Volt egy fajta pörgés abban az időszakban. Még éppen elcsíptük a ’80-as évek végét. Ez volt a ’90-es évek eleje. Az tényleg egy olyan időszak volt, hogy állandóan történtek dolgok. Volt egy olyan generáció, akik nem csak bejártak az egyetemre, hanem csinálták a kolis programokat. Vannak, akik eljárnak programokra, és vannak akik csinálják. Akkor egy olyan közösség jött ott össze - valószínűleg a rendszerváltás utáni felszabadult hangulatban, ami előtt egyébként is minden tiltva volt-, hogy „na, akkor most aztán megcsináljuk, amit eddig nem lehetett”. Abban a 4-6 évben gyakorlatilag nagyon intenzíven indultak alternatív helyek a városban, és mi mindenhol ott voltunk. Az eldugott helyeken a divatbemutatótól kezdve, ahogy te is mondtad az ismeretlen, vagy félig ismert művészeken át, egészen az idióta performanszokig, ahol meztelenül állt, a nem tudom kicsoda.
D.A.: Dusán
Sz. I.: Az. Minden hülye ötletre vevők voltunk. Az volt a szerkesztési elv, hogy próbáljunk meg mindent bemutatni, hogy mit csinálnak itt a pécsiek, a pécsi fiatalok, főleg az egyetemi közeghez közel álló pécsi fiatalok ebben a városban. Aztán mindenki vonja le ebből a konzekvenciát, hogy ez számára mit mond.
D.A.: Mondjuk, ebből a szempontból nagyon izgalmasnak tartom, mint ilyen társadalmi lenyomat, azokat a mondjuk így, társadalmi riportszerű kezdeményt, amit az Ónozó Károly csinált, hogy ő ilyen hétköznapi embereket szólított meg, és hogy az ő véleményüket kérje ki. Tehát ha már periféria, hát pont az, hogy a hétköznapi értelemben vett valamilyen helyzeteket hogyan lehet feltárni. Tehát a kisemberek problémái, a kisemberek világlátása, hogy ezeket hogyan lehet bemutatni szintén, mint egy perifériát, mert azok hangzanak el a mainstream médiában a legkevésbé.
Sz. I.: Igen, de a mai médiában… – most nem mondom, hogy mi találtunk ki nagyon sok dolgot, - csak egyszerűen adódott a lehetőség, hogy mutassunk be olyan területeket, ami nem volt szokás, hogy bekerüljön a televízióba, vagy akár a rádióba. Ilyen volt, amit te is mondasz, a kisemberek, a hétköznapi emberek, hogy elmondhassák a véleményüket bármiről. Volt egy műsor, az „Üzenet”. Ez a Müller Zsolt blokkjában volt már benne, aminek a lényege az volt, hogy van egy gondolat, és azt akár versben vagy zenében, akárhogy valaki eljátssza, így adja át az „Üzenetet” a nézőknek. Erre én kidolgoztam egy vizuális intro-t, és akkor ez általában kb. 5 percben lement.
Üzenet.
Most ugyanez az Üzenet c. műsor megy időnként az RTL-klub az esti műsorblokkjában, 5 percben. Én nem azt akarom mondani, hogy ezt tulajdonképpen tőlünk nyúlták le, bár ki tudja. De azért eléggé hasonlít a két dolog egymáshoz. Nem akarok itt legendát gyártani, hogy ezt mi találtuk ki, de az látszik, hogy mi már akkor elkezdtük ezeket a dolgokat csinálni, amikor még erről szó sem volt. Hogy erre bárhol igény lenne, és az, hogy egy kereskedelmi televízióban ezzel mégis foglalkoznak, az azt jelenti, hogy ennek talán volt akkor valami értelme. Hasonló volt például az „Álom előtti mese” kategória és még egy pár ilyen dolog, illetve az, amit te mondtál. Látni kell, hogy ugye a ’90-es évek előtt a televízió az emberektől egyfajta nagyon távol eső, valami földöntúli világ volt, ahol félisteneket lehetett látni esténként a képernyőn, akik egyébként emiatt azzá is váltak. Egy Kudlik Júlia, aki tulajdonképpen egy sima természettudományos magazint konferált fel, kerülhetett olyan helyzetbe, hogy természettudományos kérdésekben kikérik az ő véleményét. Meg az, hogy később egy pártnak ő lesz egyik arca, hát ez azért van, mert a média ugye félistenekké teszi az embereket. Sztárokká úgymond, de hát azért a sztártól elég messze van a mai média, mert hogy mi a sztár: aki három napig ott van, akkor az már ugye sztár. De a lényeg az, hogy valóban egy nagyon elvonatkoztatott dolog volt, a televízió. De mi épp azt szerettük volna elérni, hogy lehozzuk az emberek szintjére. Hogy ne csak kiválasztott emberek kerüljenek be, hanem bárki, aki valamiféle értéket, vagy értékes dolgot letesz az asztalra, annak adjuk meg a média megjelenést. Megtehettük, mert igazából nem kellett nekünk sem fizetni érte, de nekünk sem kellett fizetni a televíziónak. Mindenki számára egy kölcsönösen jó alku volt, csak a piac aztán elsodorta az egészet, mert hát a pénz az nagy úr. És ugyanebbe a sorba kapcsolódott bele az a dolog, amit mondasz, hogy egyrészt volt az a „Hol van Európa?” című blokk, ami szerintem egy borzasztóan aranyos dolog volt. Főleg, ahogy a Karesz előadta. Hiszen itt tulajdonképpen nem is az volt a lényeg, hogy 1994-ben – az EU csatlakozás előestéjén - az embereknek gőzük nem volt, hogy hol van Európa, vagy hogy mindenki elmondhatta a magáét. Hanem a riporter személyes kételyei arról, hogy az embereknek egyszerűen nincs véleménye. Tehát ott a kamera, ami egyszerűen az emberek számára idegen eszköz. Megfagynak egy kamera előtt. Nem mernek nyilatkozni, nem vállalják a véleményüket. Lényegében ez egy spontán performansz volt.
D.A.: Ez még abszolút a 80-as évek reflexe.
Sz. I.: A 80-as évek kifutása, hogy őt most egy kamera felveszi, /D.A.: nem lesz ebből baj…?/ elmondom a véleményemet, inkább nem nyilatkozok… Vagy ott vannak a fiatal srácok, akiknek meg tényleg nincs véleményük a világról, gőzük nincs arról, hogy mi az, hogy Európa? Igazából ez volt a performansz ebben az egészben. Aztán ami teljesen spontán jött pl. a kutyás jelenetnél (ennek megértéséhez meg kellene nézni a mozit: http://www.youtube.com/watch?v=aAtgE7sDVAg), és ebben a Karesz utánozhatatlan volt. Tényleg, ahogy ő azt ott előadta. Szinte nem is igaz, ami történt. „A kutyát nem érdekli, hol van Európa”, és erre abban a pillanatban megjelent az a kutya. Nem tudom emlékszel-e erre a részletre? Ez hihetetlen. Ezt nem lehetett volna úgy megrendezni, ahogy történt, ahogy Kari elkezdi…”Mi a véleményed? Hol van Európa?” És akkor a kutya elfordul. „Nincs véleménye. A kutyát nem érdekli, hol van Európa!” És ahogy ezt a Kari így előadta! Szenzációs.
D.A.: Pedig bármit mondhatna.
Sz. I.: Bármit, érted?
D.A.: Mondja el a véleményét. Mindegy, hogy miről.
Sz. I.: Mindegy. És a tökömet, tényleg, ki a fenét érdekelte, hogy hol van Európa? Minek kell ezzel a Pistinek foglalkoznia? Tehát megint az, hogy a riporter előtérbe helyezi magát, és visszájára fordítja ezt az egész szituációt. Ez szerintem egy nagyon jópofa dolog volt. A másik meg, amikor kimentünk a pécsi vásárba. Ez lett a „Szabad kamera”. A londoni Hyde parkban mindenki elmondhatja a véleményét, felállnak egy nagy hordóra, vagy ilyesmi. Na, ez ennek a mintájára történt, hogy gondoltunk egyet és kimentünk a vásárba, leraktunk egy nagy táblát, hogy itt mindenki elmondhatja a saját véleményét. Leállítottuk a statívot is, - mert mint megtudtuk az okosoktól, így helyes, hogy ne remegjen a kép - és vártunk, hogy az emberek majd odajönnek és elmondják a véleményüket. De az emberek nem jöttek oda elmondani a véleményüket, hanem megnézték: mi ez a hülyeség?, majd továbbálltak. Erre elkezdett a Kari menni az emberek után, hogy na, akkor vonjuk már be az embereket ebbe az egészbe, és akkor az emberek elkezdtek valóban megnyílni. Tényleg előjöttek a vélemények, csak aztán ugye ezt sem tudtuk normálisan végigcsinálni, mert hát a Karinak is az idő az idő, ő is egyetemre járt, meg minden. De nagyon érdekes volt szerintem ettől még. És ma? Amikor vannak a betelefonálós műsorok. Persze 400Ft+áfa percdíjak után, ugyanezt lovagolják meg. Hogy az emberek elmondhassák a véleményüket bizonyos dolgokról. De minket nem a 400 ft+áfa érdekelt, hanem a vélemény. Tévében nem láttam még ilyen műsort. Csak a fizetős részét valósították meg.
D.A.: De nagyon izgalmas egyébként, mint egy ilyen korkép is. Tehát az emberek ott mennek a vásárban, tényleg egy lenyomat a vásárnak egy ilyen 20 percéről, hogy nézett ki, hogy néznek ki az emberek. Túl azon, hogy néhány megszólaló tényleg elmondja, hogy micsoda nyomor van és milyen rosszul érintette őket ez az egész rendszerváltósdi.
Sz. I.: Lehetne ebből műsort csinálni szerintem még most is. Volt egy érdekes rész. Össze-vissza kameráztam, egyszer csak lefotóztam egy öreg tatát valamelyik sorban, amint egy fiatalkorú csajt tapizott. Lehetett 10 éves a lány, a faszi a melleit fogdosta. Aggódott is a Müller Zsolti, hogy ezt nem tudja, betegyük-e, mert ebből még rendőrségi ügy lehet…Aztán végül bekerült. A kutyát nem érdekelte.
D.A.: Erre nem is emlékszem, majd kikockázom
Sz. I.: Teljesen véletlenül történt, ahogy rá zoomoltam. Ja. Szóval ez volt „A koncepció”. Csak spontán.
D.A.: Az mennyiben befolyásolta, még ugye, ott elég sok művészeti karos hallgató vett részt a munkában. Tehát nyilván nem véletlen, hogy ez a terület ilyen kiemelt hangsúlyt kapott. Az István aknán, a pécsváradi alkotótelep, maguk a művészportrék, ugye a Csoszótól kezdve a Komjáti Gábor, a Jóka, vagy a Barnával amik készültek. Vagy az Aknai, mint egy ilyen belvárosi séta, ez mennyiben határozta meg azért, hogy ilyen kiemelt szerep?
Sz. I.: Azért volt kiemelt szerep, mert attól, hogy elkészült egy területfejlesztési koncepció, mondjuk Baranya megye területfejlesztési koncepciója, - ami egyébként pont akkor készülgetett -, ez egy hírérték. Erről viszont nem lehet érdekes műsort csinálni. A művészek, vagy a művészhallgatók, meg az Aknai, és a többiek, ők azért voltak érdekesek, mert általában a művészek azok, akik nyitott szemmel járnak. Tehát egy természettudományi szakon lévő ember racionális dolgokkal foglalkozik. Viszont mondjuk, ahogy egy Aknai végig tudja járni a várost, és be tudott nézni egy kapualjba úgy, hogy ott csövek mennek, meg hogy a Szent-István tér burkolatában mi az a kocka, és amikor elmondta az egyetemi kapuról a sztorit… Nem tudom emlékszel-e erre? Olyan stílusjegyeket, építészeti, tervezési hibákat vett észre, amiket csak egy Aknai tud észrevenni. Ők voltak az érdekes emberek. Ennyit tudok röviden erre válaszolni. Éppen azért, mert egy művész nyitott. Nyitott a környezetére, állandóan szűri keresztül magán a külvilág dolgait, észrevesz dolgokat, áttranszformál dolgokat, és adott esetben meg is jeleníti ezeket a dolgokat egy konkrét művészeti alkotásban. Tehát erre mondtam, hogy igazából, amit én csináltam földrajzosként, vagy történelem szakosként, az is érdekes volt valamilyen szinten, de annyira nem volt érdekes, hogy mondjuk ez másokat is olyan szinten érdekeljen, hogy erről egy 20 perces műsort lehet csinálni.
D.A.: És azok a művészfilmek, amikor megjelentek különböző szabadcsapatok, hogy szeretnének önkifejezés formát gyakorolni, tehát ezt a kamerahasználatot, ezekre hogy tekintettetek?
Sz. I.: Ahogy mondtam az elején, örültünk neki, mert túl voltunk már sok műsoron, és mindig jól jön egy kis vérfrissítés. Nem ragaszkodtunk mi görcsösen ehhez az egész dologhoz. Amit meg akartunk csinálni, arra mindig kaptunk teret, és innentől kezdve úgy van vele az ember, hogy ha ezen kívül akar még valaki valamit csinálni, és ezzel csak a műsorunkat színesebbé tudja tenni, hát akkor menjen, aztán csinálja meg. Legyen érdekes műsor, megnézzük, és ha jó, akkor menjen műsorba, nem akarjuk mi korlátozni. Ez nem a mi műsorunk volt alapvetően, hanem egy cél érdekében létre lett hozva egy műsor. És az volt a lényege, hogy minél több embert vonjunk be a televíziózásba, ebbe a vizuális kultúrába, és csinálják az emberek. Az ötletüket valósítsák meg. Persze azért odaírtuk a végére, hogy a műsor szerkesztője Szász István meg Müller Zsolt, nyilván, ezt is megtanulja az ember, ha tudományos területen dolgozik, hogy a név az mindig ott kell legyen, mert enélkül eltűnik az ember a süllyesztőben. Ennek is köszönhető, hogy most én nyilatkozom a kamerátok előtt. Ez fontos. De – és egyébként tényleg volt némi műsorszerkesztési elv -, azért minden vacakot nem engedtünk be a műsorba, tehát oda kellett tenni, mint egy tanulmánykötet elé, hogy jó, ők a szerzők, de azért a szerkesztő az kicsoda, aki azért összefogja a dolgokat. Tehát a leadott anyag nyilván a mi álláspontunkat is valamilyen szinten tükrözte. De azon kívül teljesen szabadon bárki csinálhatott bármit.
Hallgató: És könnyű volt ezeket a művészeket megkeresni, vagy egy idő után már ők kerestek meg, hogy szeretnének bekerülni a műsorba? Tehát mennyire vágytak ők a nyilvánosságra?
Sz. I.: A művészek exhibicionisták. Hát hiszen ezért is van kiállításuk. Egy művészember attól válik művésszé, szerintem igazi művésszé, hogy nem csak bezárkózik a maga kis elefántcsont tornyába, és ott alkotgat, hanem a társadalom, a közösség számára hasznos, tanulságos műveket tesz le az asztalra. Egyébként ebben az értelemben művész mondjuk egy földrajzos professzor is, vagy egy operáló orvos, aki a közösség számára hasznos dolgokat csinál. Aki viszont ezzel nem akart foglalkozni, azt nem erőltettük. De a legtöbbnek nem kellett kétszer mondani, hogy „figyelj, van egy ilyen lehetőség, bekerülhetnél a tévébe”. „Jó, persze, oké.”. Örültek neki. Örültek neki, annyira azonban nem kerestek, hogy égtek volna a vonalak, menni kellett ezek után az emberek után.
D.A.: Arról beszéltél ugye, hogy a Pécs TV-vel milyen volt a viszonyotok, tehát az ő berkeiken belül hogyan alkottatok. De milyen kapcsolataitok voltak esetleg más hazai nemzetközi, mondjuk így, műhelyekkel, stúdiókkal? A media-wave merült fel, ahonnan anyagokat is kaptatok, de hogy tudnál-e erről valamit így beszélni?
Sz. I.: Hát igen, a media-wave volt az a vonulat, ami úgy bekerült még pluszba – ez a media-wave gondolom tudjátok, hogy miről szól. Érdekes kísérleti kisfilmek készülnek szerte a világban, ez egy ilyen nemzetközi, kisfilmes fesztivál, ami ha jól tudom Győrben kezdődött. Szó volt arról, hogy lehozzák Pécsre is.
D.A.: Néha egy-egy válogatás azért feltűnik ilyen 3-4 évente.
Sz. I.: Ez feljött, de igazából Győrben volt ennek egy nagyon komoly hagyománya, illetve hát mi is lehoztunk a Perem TV-be media-waves filmeket, de ezekből tulajdonképpen egyfajta ajánlót lehetett csak bemutatni. Az volt a faramuci benne, hogy hiába mutattuk be az ajánlót, mert magához a filmhez nem lehetett sehol sem hozzájutni. Ma, amikor a Google, illetve a YouTube-on rá lehet ezekre a filmekre keresni...
D.A.: A media-wave anyaga most a nova-n van fönt.
Sz.I.: De ott sincs minden anyag fent. Én nézegettem, direkt rákerestem sok olyan kisfilmre, amit mi leadtunk ajánlóba, hogy valahol megvan-e ez, és nincs meg egyszerűen sehol. Még most sem lehet megszerezni, pedig most már azért elég sok információ van fent a neten, de nagyon sok egyszerűen nincs. Abban az időben meg pláne nem, tehát mondjuk sok értelme nem nagyon volt ezeket bemutatni, maximum annyi, hogy megmutassuk az emberek, van egy media-wave fesztivál valahol, ha valakit érdekel, akkor menjen el Győrbe, aztán nézze meg.
DA: Vagy ami itt készült anyagokból 1-2 ott bemutatásra került.
Sz. I.: 1-2 lett úgy teljes terjedelmében bemutatva, hogy megkaptunk, de hát ez minimális esetben volt.
D.A.: Nem azt mondom, hanem ami itt készült Pécsett anyag esetleg, azok kerültek Győrben bemutatásra. Olyanokról lehet tudni egy párról.
Sz. I.: Hát volt a… fúú, milyen Balázs…?
DA: Sánta?
Sz. I.: Nem, nem Sánta, hanem… nem emlékszem. Az elsők között volt a Verőember, az Il Picconatore, amit egy pécsi srác csinált, már nem is tudom, hogy hol van… /Papírokat néz/ Ezt többször is leadtuk. Ezt például a srác elvitte egy fesztiválra. Megvan, Molnár Balázs azt hiszem.
DA: Molnár Balázs, volt olyan.
Sz. I.: Akkor Molnár Balázs volt.
DA: Kurucz info-s lett azóta.
Sz. I.: Igen? Mondjuk ő valóban eléggé jobboldali volt, már itt az egyetemen is.
DA: A rádiót csinálták.
Sz. I.: a rádiót, így van. Egyszer csinált egy rádióműsort a cigányokról. Felkeresett, mire én megfogalmaztam pár gondolatot erről a kérdésről, ami neki nagyon szimpatikus volt akkor, abban az időben. Na, szóval ő csinált egy filmet Verőember címen, amit leadtunk itt a műsorban. Utána ezt beadta egy fesztiválra, és nyert vele valami díjat. Tehát ő foglalkozott vizuális dolgokkal is, de hogy most mi van vele, azt nem tudom. De egyébként, ha már a cigányokról szó van, ők is az a kategória voltak, akik a periférián voltak, tehát velük is azért elég sokat foglalkoztunk. Volt például, azt hiszem egy Orsós Terézről szóló műsor, ami ha jól emlékszem 2 részben ment le. Naiv festő volt a hölgy. Jártunk cigány kiállítás megnyitókra. Borzasztó érdekes volt tényleg, maga a hangulat, amit sugárzott ez a dolog, úgyhogy őket is behoztuk a műsorba. Ez nagyon fontos dolog volt, hogy ők is, mint kisebbség, jelenjenek meg. Tehát ők lehet, hogy nem mint művész, akik nem tudom micsodát alkotottak, hanem egyszerűen mint periférián élő kisebbség, nekik meg kell jelenniük a médiában. Ráadásul, ha még alkotott is valamit, meg tett is valamit az asztalra, akkor meg különösképpen fontos volt ez.
D.A.: Így visszatekintve 15 év távlatból, Te hogyan helyeznéd el a Perem TV-t a médiatörténetben? Tudom, ez nagy kérdés, tehát nem olyan egyszerű.
Sz. I.: A médiatörténetben?
D.A.: Egy helyi médiatörténetben, mondjuk pécsi viszonylatban.
Sz. I.: Semmi.
D.A.: De miért?
Sz. I.: Hát lett valami? Beépült valahova? Lett valami hatása? Itt van ugyan Kismányoki Károly, aki tavaly próbált valami nosztalgiavetítést rendezni… Én nem hiszem, hogy az emberekben ez különösebb… De nem tudom. Soha nem lehet tudni, de lehet, hogy volt valamilyen műsor, ami valakiben valamilyen érzést kiváltott, adott esetben ez még cselekvéssé is átalakult, ezt soha nem fogjuk megtudni. Az, hogy most az RTL Klubba az a műsor, hogy került oda, arról sem tudok semmit. Ezeket a dolgokat nem tudjuk. Ahogy mondjuk egy festőművész sem tudja, ha a képeit kiállítják valahol, az emberekben kivált-e valamilyen érzelmet, vagy sem. Utána a kiállítás bezárul, a képeket elcsomagolják, berakják egy dobozba, esetleg eladják valakinek, aztán kész, innentől kezdve… És itt térnék vissza az elejére, erre a buddhista dologra, amikor a mandalát… Csinálsz valamit, a funkcióját az adott pillanatban betölti, és utána pedig kész, vége.
D.A.: Hát nem tudom, én egy kicsit másként tekintek erre. Szerintem itt nagyon sok értékes anyag van.
Sz. I.: Örülök, ha valaki ebben lát értéket.
D.A.: A riportok közt, az egyes beszámolók közt, túl azon, hogy egyes figurákat be lehet azonosítani. Konkrét szituációkat rögzítettetek azért nagyon sok helyzetben, amivel tényleg, a hivatalos média nem foglalkozott volna. Pont itt ugye, a Perem-ből hogy kerül át valami utána a mainstreambe, az megint egy másik kérdés, amit előre nem lehet megjósolni. Vagy inkább csak megjósolni lehet, hogy mi lesz majd valamikor.
Sz. I.: Ugye én itt folyamatosan arról beszélek, hogy a közösségnek így, meg úgy, de azért azt is be kell vallani – bár most nem egy ilyen amerikai pszichoanalitikus anonim alkoholisták klubjában vagyok - de azért azt el kell mondanom őszintén, hogy számomra ez az egész önkifejezési lehetőség is volt. Tehát nagyon sok esetben saját magam önmegvalósításaként értelmeztem ezeket a műsorokat, nekem egyszerűen szükségem volt arra, hogy ezekkel foglalkozzak. Hogy kihozzak magamból mondanivalókat. Aminek a technikai megvalósítása persze ugye hát lehet olyan, amilyen, de valahol talán megjelent az a szemlélet, az outsider, aki mindig kívül áll a dolgokon. Ezért is lettem vállalkozó, ezért is nem vagyok alkalmazott sehol, és van saját cégem. Mert én egyszerűen a saját ötleteimet valósítom meg. Örülök annak, ha közösségi szinten hasznosításra került, amikkel foglalkozom, az emberek használják. De azért én nem tekintem magamat művészembernek. Az egy önkifejezés, amikor az ember akár egy festményt csinál, akár bármit. Tehát lényegében magamnak csináltam az egészet, a saját, hogy mondjam, vágyaimat, elképzeléseimet szerettem volna viszont látni egy szalagon, amit aztán megőriz az idő, és meg lehet mutatni valakinek, főleg utódaimnak. Bizonyos értelemben üzeneteket, világnézeteket szerettem volna megfogalmazni, átadni. Ha ez valakinek tetszik, tetszik, ha meg nem, nem. Nem tudom, ez majd elválik egy idő után.
Hallgató: *A kérdés a Perem TV vagy István népszerűségére, ismertségére vonatkozik, de nem lehet pontosan hallani.*
*A szöveg nem pontos, szintén nem lehet teljesen érteni a háttérzaj miatt.*
Sz. I.: Hát, nem rángattak le a buszról a csajok, és nem kaptam alsóneműket ajándékba, bár azért hozzáteszem, hogy… Na mindegy, tehát nem voltam egy sztár ebben az értelemben. Ami kimutatások voltak a televízióban, azok azt mutatták, hogy adott műsor sávban viszonylag nagy a nézettsége. Hogy aztán ezt mindig ugyanazok az emberek nézték-e, vagy nem, erről neked megmondom őszintén, nincsenek egészen konkrét információim.
Hallgató: És mikor kimentetek, hogy készítsetek riportot, anyagot, azoktól sem? Be tudtak azonosítani, megismertek? Gondolom azt elmondtátok, hogy a Perem TV-től vagytok. Vagy ezt így nem?
Sz. I.: Erre már nem emlékszem. Szóval, azért az a nagy ováció nem volt, hogy Úristen, itt a /M! Az emberek ezzel valahogy nem nagyon foglalkoztak. De most is így van, ha megáll előtted egy televíziós, akkor sok esetben hátat fordítasz neki, nem akarsz vele foglalkozni. Hiába tolja oda, hogy TV2, egyszerűen nem akarsz vele foglalkozni. Tehát ma a média - érdekes ez is -, átbukott azon a szinten, ahogy mondtam az elején, amikor még földöntúli dolog volt: „hú, benne voltam a TV-ben”. Tudod. Hú, akkor ment a körbetelefonálás, „benne vagyok a Magyar 1-ben”, és akkor ott ült az egész család, a rokonok, hogy hol van az ember? Aztán jött az az időszak, amikor elkezdett demokratizálódni az egész, tehát egyre több ember került be, egyre több TV volt, és innentől kezdve el is kezdett értéktelenedni a televízióban való megjelenés. Amihez mi olyan szinten járultunk hozzá, hogy persze, hát jelenjenek meg az emberek. De nem azért, hogy elértéktelenedjen, hanem hogy egyáltalán jelenjenek meg. Eljutottunk egy olyan szintre, hogy manapság sok esetben a televízióban való megjelenés az egy ciki, kellemetlen dolog. „Nem akarok bekerülni a TV-be. Ebből még nekem valami bajom lesz”. Visszajutottunk oda, ahol a 90-es évek elején voltunk, csak más szempontból, hogy „nem akarok nyilatkozni, mert ebből nekem valami bajom lesz”. Hihetetlen, de megtörtént ez az átalakulás.
D.A.: Namost beszéltél ezekről a dokumentumokról, hogy olvasólevél, vagy akár a nézettségi mutatók, ezek megvannak? A TV-ből esetleg ki lehetne ezeket…
Sz. I.: A TV-ben talán meg lehetnek, de időintervallumra bontva szerintem már nem. Én egyet-kettőt talán hazahoztam, ha feltúrnám otthon, esetleg lenne valami statisztika.
D.A.: Jó, mindegy, csak azért kérdeztem, hogy ezek ilyen objektív dolgok, tehát elvileg papírformában voltak.
Sz. I.: Mondjuk, abban az értelemben valóban van dokumentációs jelentősége, hogy például olyan emberek szerepeltek benne, mint Kraszna-Horkai László, Örsi István, aki azóta már nem él. Aztán Faludy György, aki már szintén nem él. Eperjes Károly, Bereményi Géza, akik idejöttek egy film napon, és be lehetett őket ráncigálni egy tanterembe az egyetemen, a Bereményit meg az Eperjest, mellőzve minden sztár allűrt. És ott ketten a Karesszel, egy VHS kamerával a kezemben tudtunk velük csinálni majdnem egy órás műsort. Nem rohantak sehová, nem kértek pénzt, nem kezdtek el cikizni, hogy most miért van ilyen félhomály, hanem egyszerűen leültek és válaszoltak. Ez is nagyon izgalmas volt, és baromi érdekes dolgokat mondtak ráadásul. A színészetről meg a művészetről, amit nem tudom, hogy máshol elmondtak-e. De azért időnként egy-egy jó riportból ki lehet mazsolázni nem csak azt, amit én szerettem volna elmondani a beállításokkal, hanem ténylegesen a tartalmi dolgok is nagyon sokszor érdekesek lehetnek. Amit az Aknai elmondott az egyetemi kapuról, az a mai napig aktuális, hiszen a kapu most is ugyanúgy néz ki, mint akkor. Amit az Eperjes mondott a művészetről, a színészek felelősségéről, ezek mai napig aktuális dolgok. Nagyon sok ilyen rejtett gondolat van, csak az a kérdés, hogy érdemes-e ezért végignézni harminc valahány adást, hogy 1-2 ilyen ötletre vagy jópofa dologra rábukkanjon az ember.
D.A.: Érdemes, persze.
Sz. I.: Tanulni lehet belőle.
Hallgató: A 90-es években nagyon sok megmozdulásnak és kezdeményezésnek egyetemista tagjai voltak. Ennek függvényében, hogy látod a mostani egyetemistákat?
Sz.I.: Megmondom őszintén, elvesztettem a kapcsolatot a mostani egyetemistákkal. Barátaim, volt csoporttársaim itt bent dolgoznak tanszékeken, de én nem nagyon tartom már a kapcsolatot egyetemistákkal, amit nagyon, de nagyon sajnálok egyébként. Nem ismerem ennek a generációnak a dolgait. De ugyebár Vicki, te aki tanítasz, nyilván jobban átlátod, jobban nyomon tudod követni. Fogalmam sincs, hogy milyenek vagytok, kik vagytok, mit akartok csinálni, egyszerűen gőzöm nincs róla. Én azon lepődtem meg, amikor egyszer déltájban bejöttem ide az egyetemre, valamikor tavaly ősszel, hogy szinte senki sem volt az egyetemen. Pedig nem volt ünnepnap, nem volt semmi, hát akkor hol vannak a diákok? Annak idején itt hemzsegtek a diákok. Úgy képzeljétek el, olyan sorok álltak a menza előtt, hogy onnan ahol a tálcát osztják, gyakorlatilag a lépcsőig álltak. Nincs is itt már menza? Vagy igen?
D.A.: De ez most a menza. Előtte viszont volt fent az emeleten.
Sz.I.: Igaz, az még korábbi volt, de az egy-két év múlva bezárt. Szóval, ahol most van a menza, ott fél órát kellett akkor állni, mert annyi volt a diák. Most viszont, akármikor bejövök ide, alig látok diákot. Hol vannak a diákok? És azonkívül, mit csinálnak a diákok, megint nem tudom megmondani. Semmit. Eljönnek, tanulnak, satöbbi. A Szántó kollégiumban, ahol nyolc évig laktam, hihetetlen közösségi élet volt. De ehhez emberek is kellettek. Én például csináltam egy konditermet, hogy e tekintetben is tegyek valami hasznos dolgot. A Szántó kóterban a konditermet én csináltam. Én hegesztgettem otthon, Debrecenben az eszközöket, mert eredeti szakmám lakatos egyébként. A 80-es évekből vannak még gyári tapasztalataim... A lényeg az, hogy volt közösségi élet. Ott volt pl. a Csonkaréti Gergely, aki a video klubot vezette, vagy a Hubai, aki azt hiszem most a Pécsi Estet csinálja. Nem tudom, ő most valami tördelő, vagy már valami más?
D.A.: Lehet, hogy feljebb ment a ranglétrán.
Sz. I.: Tehát voltak rendezvények, valahogy az egyetemhez közel, az egyetemhez kapcsolódva. Most is vannak persze klubok, bár hallom, egyetemi klub már nincs. Ezek ma kint a városban vannak, mindenkihez szólnak. Valahogy úgy érzem, az egyetem már nem olyan zárt valami, mint régen, ami egyébként jó, csak akkor valamivel zártabbnak éreztem ezt az egész dolgot. Az is jó volt. A Kismányokival beszéltem személyesen tavaly, egy kamerát vittem el tőlük, mert egy reklámfilmet kellett csinálnom. Eszerint nem távolodtam el teljesen ettől a televíziós dologtól... És mondja a Kismányoki, hogy az a döbbenet, ott vannak a több milliós cuccok bent a tanszéken, kurzusok vannak meghirdetve, olyan technika van, amiről anno álmodni sem mertünk. És mondja a diákoknak, gyerekek csináljátok, ott van a kamera, digitalizáló asztal, menjetek - mint ahogy mi is mentünk. De nem mennek ezek az emberek, nem érdekli őket, tojnak az egészre. Egyszerűen úgy lett a Károly vele, hogy akkor kész, ez van. Inkább elment nyugdíjba, most nem tudom mi ott a helyzet azóta. De nem tudom, neked mi a tapasztalatod az egyetemistákról?
D.A.: Van ilyen is, olyan is. Nem ilyen általános a kép. Nyilván nehéz az embereket rávenni arra, hogy a saját őrületeimet vigyék tovább.
Lenne még egy fél kérdésem hozzád. Ugyebár itt egy nagyon átjárható nem túl homogén közösségről van szó a pécsi egyetemisták címszó alatt, de mégis alakultak ki akkoriban társaságok. Ezekre te hogyan emlékszel? Tehát például volt a /TV kollektíva, vagy volt mondjuk a Szalon, Közelítés, Mesteriskolások. Te hogyan tekintettél ezekre?
Sz. I.: Nem akarom azt mondani, hogy amit én láttam a kamerával, csak az történt abban az időszakban. Szerintem mi némileg zárt rendszerként működtünk annak idején. Én személy szerint más hasonló társasággal nem tartottam a kapcsolatot. Eljártunk időnként egymás rendezvényeire, ott voltunk, dokumentáltuk, de utána ők sem kerestek meg minket, mi sem őket. Ezek a dolgok tizenhat éve történtek, már elég sok emlék elhalványult. Akkor én is éreztem valami olyasmit, hogy nem ismerjük el egymás munkáját kellően. Mindenki foglalkozott a saját kis bizniszével. Olyan óriási nagy összefogást nem láttam. Inkább az volt a különleges, hogy nagyon pezsgő volt az élet. Sok helyre el lehetett menni, persze biztos most is sok helyre el lehet menni, de ma már sajnos nem érek rá eljárkálni különféle helyekre. Tehát olyan óriási összeborulás nem volt. Volt a Szilágyi Lacinak a filmklubja, oda mindig elmentem, mert nagyon jó élmény volt. Sajnos ez is megszűnt. Ezen kívül voltak még olyan szakmai rendezvények, melyekre eljárogattam, de ezek a szakmámhoz kötődtek. Mivel töri- földrajz szakon végeztem, habár a tévé az egy nagyon fontos dolog, de ha valamilyen rendezvényre vagy konferenciára el kellett menni, akkor inkább odamentem. A diplomának azért mégiscsak meg kellett, hogy legyen. Talán a Müller Zsolt erről többet tudna mondani.
De nekem is lenne egy kérdésem felétek: Ti tulajdonképpen miért jártok erre a kurzusra? Jópofa ez a kurzus, vagy kell egy jegy? Nem akartok Ti is részt venni ilyen tévés dolgokban? Hiszen most is van azért mit dokumentálni, a történelem az most is zajlik, ebben a pillanatban. Amit most csinálunk, az 15 év múlva ugyanilyen érdekes lehet, mint amit én csináltam anno. Benneteket nem vonz az, hogy kezetekbe vegyetek egy kamerát és elinduljatok a városba?
Hallgató: Sajnos ezt nagyon nehéz megvalósítani, még egy kurzus keretében is. Órarenden kívül összehozni egy csapatot pedig marha nehéz. Sajnos nem lehet összehozni három embert úgy, hogy az egy időpontban legyen.
Hallgató: Az a gond, hogy nagyon kevesen vannak, akik úgy gondolkodnak, hogy ők szívesen tennének valamit a közösségért. Nekem például a másik szakom az olasz, ahol pár emberrel szoktam szakestet szervezni. Sajnos három emberen kívül nem fontos több embernek.
Sz. I.: Nyilván sok minden változott itt azóta, de az egyetem nem a gimnázium folytatása. Ez az az időszak az életetekben, amely soha többet vissza nem fog jönni, amikor ki lehet teljesedni. Ekkor lehet a már eddig megszerzett tudást használni és valami újat létrehozni. Az a baj, hogy ha elvégzitek az egyetemet, akkor megint nem lesz lehetőség, hogy saját magatokat ki tudjátok teljesíteni. Mert jön a mókuskerék, munkahelykeresés. Valószínűleg valahol alkalmazottak lesztek, ahol elvárások lesznek, munkaidő lesz, probléma lesz, család, gyerekek lesznek, mindig lesz valami… Tehát ez az öt-hat év, amire azt mondom, hogy ereszd el a hajamat. Persze kell járni órákra, most nem akarok a Tanár Úr előtt ilyeneket mondani. De én órákra nem nagyon jártam és mégis felvettek PhD-re, mert az ember tanul, amikor vizsgaidőszak van. De a kettő között, azért nehogy már az legyen, hogy…
Hallgató: Szerintem a mostani egyetem is már olyan, mint egy munkaviszony és egy mókuskerék. Vadászgatni a krediteket, mindig kiderül, hogy valami nem jó, ezt csinálni, azt csinálni. Tényleg, hát jogviszonyban állunk az egyetemmel.
Sz. I.: Nézd, nekem két szakom volt, emellett nyelvvizsgát kellett, hogy tegyek, ráadásul latint is a töri miatt. Ezen kívül volt két specializációm, turizmus specializáció, meg urbanisztika specializáció. Volt olyan szemeszter, hogy huszonhárom vizsgám volt, ebből fele szigorlat. Emellett azért mégis tud az ember ezzel-azzal foglalkozni, ha érdekli. S emellett még ott vannak a barátok, csajok, s persze azért bulik is vannak.
Hallgató: De ez egyébként, hogy sikerült akkor?
Sz. I.: Hát, be kell osztani az időt. (nevet)
Hallgató: De hogy? Szerintem idő nincs, nem?
Sz.I.: Nem kell annyit felesleges dologgal foglalkozni. Ha az embert érdekli valami, akkor időt szán rá. Másrészt rengeteg felesleges idő van. Az például felesleges idő, hogy az ember áll a buszmegállóban. Akkor például el lehet kezdeni olvasni egy könyvet, mert mást úgyse nagyon tud az ember csinálni. De én nem tudom ti hogy vagytok vele, de annyi felesleges időt elveszteget az ember. Azt ki lehet használni és akkor marad egy csomó minden másra.
Hallgató: Az a helyzet, hogy a többség ma érdektelen lett. Egyszerűen nem érdekli őket az, hogy mi van körülöttünk, aki meg esetleg tenne valamit, gyakran ütközik akadályokba, vagy nincs elég önbizalma ahhoz, hogy ezt megcsinálja, mert egy olyan intézményrendszerben vagyunk benne, egy olyan struktúrába, amely nem olyan könnyed, mint a ti időtökben.
Sz.I.: Honnan tudod, milyen volt a „mi időnkben”?
Hallgató: Azok alapján, amit ti elmondtatok, hogy milyen könnyed volt, jöttetek-mentetek, ahhoz képest most nem ez van.
Hallgató: Ma az van, ha nem járok be, nincs meg az órám. Úgy érzem az egyetem miatt, csak az egyetemre kell koncentrálnom, s valahol nem kapom meg azt a plusz szabadidőt, amit felhasználhatnék másra. Mert mondjuk, katalógusos óráim vannak, házi feladatot kell csinálnom. S ha ezt nem teszem meg, akkor az egyetemtől azt a visszajelzést kapom, hogy nekem nem itt van a helyem. Tehát a plusz dolgokra minimális idő és támogatás marad. S emellett tény az is, hogy a diákok többsége manapság kevésbé akar plusz dolgokkal foglalkozni.
Sz.I.: Mindez a diákok többsége. De más szempontból te is a diákok többsége vagy. Nem?
Hallgató: Nem. (zavarában nevetve) Én szeretnék csinálni egy csomó mindent, de nagyon sokszor van az, hogy relatíve nem jut rá időm. Tehát ha én benn akarok maradni az egyetemen, meg nem akarom a jegyeimet abszolút elhanyagolni, akkor nem tehetek meg mást.
Sz.I.: Hát, sajnálom, ha ez így van. Te is így látod Vicki? Te azért belelátsz mindkét rendszerbe.
D.A.: Hát, így látom azért. A 90-es évek eleje, az pont azaz időszak volt, és te is erről beszéltél, hogy csomó mindent nekünk kellett megcsinálni. Volt egy olyan helyzet a rendszerváltás után, hogy nem voltak meg alapvető dolgok. Nem volt egy szabad tévé, nem voltak galériák, fesztiválok, és olyan típusú művészeti fesztiválok, amelyeket az ember elvárt volna, hogy legyenek. S ez még máig kitart, ennek a hiátusnak a pótlása, de azért egy-két dolog mégis kialakult. S ma sokkal nehezebb ebből a szempontból új típusú aktivitásokat folytatni. Van persze Labor, Kísérleti Kultúrtér, ami alakult az egyetemisták által. De az is nagyon érdekes, hogy milyen életfázisban tud az ember megvalósítani dolgokat. Mivel ezeket most lehet tényleg csak megvalósítani, mivel munkahely mellett már sokkal nehezebb lenne mindazt megvalósítani. Tehát ha érdekel valami, arra időt kell szánni.
Sz.I.: Na igen, erről van szó. Akkor nincs kifogás.
D.A.: Különben az egész csak a fikciók szintjén marad, vagy a vágyak, álmok szintjén.
Sz.I.: S emellett az ellen is tiltakoznék, hogy mókuskerékké vált volna az egyetem. Ez ellen csak úgy lehet tiltakozni, ha az ember csak azt csinálja meg, amit kérnek tőle. De persze meg tudom érteni, hogy nem mindenki úgy van vele, mint én. Van, aki komolyan gondolja az egyetemet, nyilván úgy gondolja, hogy ez egy befektetés. Ilyenkor kell megnyomni azt az öt évet, hogy aztán majd legyen egy jó állás. Így is fel lehet fogni, hogy nem bulizni jár az ide az ember, tévézni, hanem ez egy munkahely, ha úgy vesszük. De ha azt nézi az ember, soha többet nem lesz ilyen öt év.
Hallgató: Kénytelen vagyok teperni, meg ott lenni, meg csinálni, mert különben nem kapok ösztöndíjat, kapok egy ezer forintos hozzájárulást, amire már volt példa, és akkor kérhetem negyedéves fejjel anyukáméktól a 2600 Ft-os bérlet árát, ami kellemetlen. Az újabb generációnak pedig még inkább teperni kell, mert ha nem, akkor nem veszik fel őket Mastersre, és akkor ott állnak három éves bologna-s diplomával a kezükben.
Hallgató: Szerintem egy csomó óra van, amire magáért érdemes bejárni. Nem tudom te ezzel akkor hogy voltál? Ez nem hiányzott?
Sz.I.: Na most, ez megint nagyon sok mindentől függ. Azért bejárogattam órákra, csak amikor fél óra után már csukódott le a szemem, mert annyira unalmas volt az előadás, hogy az döbbenetes, akkor rájöttem arra, nekem felesleges ide bejárnom, inkább elmegyek a könyvtárba, kihozok egy darab könyvet erről a témáról, elolvasom, és többet fogok tudni, mintha fél évig itt ülök ezen az órán.
Hallgató: Nyilván, de van egy csomó óra, ami érdekes és olyan plusz információk hangzanak el, amelyek könyvekben nincsenek benne.
Sz.I.: Például ez is egy ilyen óra.
D.A.: Visszatérve, azért az habitus kérdése is, hogy valaki egy meglévő intézményi struktúrába akar belekapaszkodni, vagy azt nézi, hogy mi az, amit mindemellett ő maga is létre tud hozni, akár mint vállalkozó, akár mint egy független csoport keretében. Hogy hol vannak rések ebben a monolit rendszerben, vagy struktúrában. Főleg a 90-es évek volt ilyen, hogy elképesztő nagy falak voltak, amiket nagyon nehéz volt kikerülni.
Sz.I.: Van egy ismerősöm Debrecenben, Bálint Péternek hívják, ott ismert író. Ő elmondta nekem egyszer, hogy annak idején szinte órára sem járt be. Ehelyett beült a könyvtárba és folyamatosan olvasott. Ő irodalom szakos volt, nálam eggyel korábbi generációhoz tartozik. Neki gyakorlatilag ez volt az élmény. Igazából mindig a tanártól függ. Ha érzed, hogy tud neked valami újat mondani, és érdemes hozzá bejárni, akkor oké. De ha csak ledarálja az anyagot, ahogy sok gimnáziumban, ahol annyi felesleges dolgot megtanítanak az embernek, aminek semmi értelme sincs a világon... Ha ugyanaz folytatódik az egyetemen, hogy megint bejárunk órákra, ahol gyakorlatilag megint tök felesleges dolgokkal traktálnak bennünket... De itt van választásunk. Mondjuk történelemből, volt az X tanár, aki tök értelmes volt és iszonyat nagy tudású, gyakorlatilag fél évet képes tartani a sumer uralkodókról megjegyezhetetlen nevekkel. Vagy földrajzból egy tanár, akivel a Sziklás-hegység összes kőzetén átmentünk, hogy ez, vagy az milyen korból van, meg ilyenek. Hát mi szükségem van nekem erre? Semmi az égvilágon. Én egy szemléletet szeretnék elsajátítani az egyetemen, semmi mást, úgyis erre lesz a továbbiakban leginkább szükségem. Intelligens, jó szemléletű emberek kellenek, akiknek nem kizárólag tárgyi tudása van. Földrajzon volt olyan, hogy beugró kérdésként táblázatot kellet magolnom a Szovjetunióban tartott sertések számáról. Egyik vizsgán kérdezte ezt tőlem a tekintélyes Tóth professzor, amire én azt válaszoltam, hogy „ne haragudjon professzor Úr, de én ilyen „disznóságokkal” nem akarok foglalkozni”. Na, erre ki is rúgott, de később, amikor már tegeződtünk persze jókat röhögtünk ezen. A liftben meg is kérdeztem tőle, ugyan mondja már meg prof. Úr, 1993-ban, amikor már nincs is Szovjetunió, miért kell nekem megtanulnom azt, hogy mennyi az egykori Szovjetunióban tartott sertések száma? Ők, ugyebár ezt tanulták, erről volt táblázatuk, s nekik az volt a legegyszerűbb, hogy táblázatos kérdésekkel beugrót szerkesszenek a vizsgára. Amikor viszont tanórán ugyanő azt kezdte el mesélni, merre járt kerek e világon, mit látott, na az érdekes dolog volt. S töriből is ugyanez volt, nyolcvan oldalas tesztkérdéssel lehetett bejutni a szigorlatra. Akkor én erre azt kérdeztem, szükségem van erre? Ettől nem fogok jobb munkahelyet találni. Mind csak elvesztegetett idő.
Hallgató: Persze, de akkor te is megcsináltad ugyanezeket a vizsgákat.
Sz.I.: Persze, mert muszáj volt. Akkor hajnal négyig fent voltam, nem feküdtem le szigorlat előtt. Ilyen is volt. Hiszen ez a vizsgaidőszak, akkor nyomattam az anyagot, akkor nem volt /M tévé, meg nem volt semmi, akkor nyomni kellett. De a kettő között időt szakítottam arra, hogy egy kicsit azért éljek is itt az egyetemen. De tudom, hogy voltak olyan tanárok, akik listát vezettek arról, melyik diák hol van. Aztán el lehetett aludni az órájukon. Én ilyenkor rajzolgattam, mást nem tudtam csinálni. De ott van a hétvége, ott van a nyár, tehát idő az van.
D.A.: Jahh, meg hát egy létforma egyetemistának lenni. Főleg hétvégén és éjszaka.
Sz. I.: Éjjel egy órakor indultam el valahova. Hazajöttünk háromkor, négykor. Ma már, családosként este kilenc órakor villanyoltás van nálunk. (nevet) Anno, éppen ilyen tájt, délelőtt tíz órakor keltem fel, amikor még kollégiumban laktam. Na, mindegy, mindenki úgy csinálja, ahogy akarja. Csak akkor el fogtok esni egy csomó olyan élménytől, amit csak most lehet átélni.
D.A.: Köszönjük, hogy itt voltál.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése